Láttam egy képet az interneten. Fiatal lányok és fiúk ülnek egy múzeumi pihenőpadon az amszterdami Rijksmuseumban éppen Rembrandt Éjjeli őrjárata előtt. Hogy egészen pontos legyek: merőlegesen rá.
Láttam egy képet az interneten. Fiatal lányok és fiúk ülnek egy múzeumi pihenőpadon az amszterdami Rijksmuseumban éppen Rembrandt Éjjeli őrjárata előtt. Hogy egészen pontos legyek: merőlegesen rá. Már nem emlékszem – 45 év távlatából –, melyik képpel szemben tehát, de az is lehet, hogy az elfutkározott közel félszáz év alatt átrendezték néhányszor a nagy hollandi gyűjteményt. Végül is teljesen mindegy, mely festmények társaságában ülnek, üldögélnek a fiatalok, akiknek természetesen számos feladatuk van: minden örökséget nekik kell átadnunk, azt is, amit kaptunk az elődöktől, azt is, amivel gazdagítottuk vagy silányítottuk a világ civilizációs és kulturális tehertételeit és tüneménykészleteit. Kötelességük megőrizni, megismerni, bemenekíteni tudat- és érzelmi világukba, hogy ők is betagozódhassanak az európai kultúra koordinátái és civilizációs küzdőringjének kötelei közé.
Ha Ön figyelmesen olvasta soraimat, akkor észrevette talán, hogy egyáltalán nem azt írtam, hogy bámultak egy képet, hogy ámulattól csöpögve szemlélték, megfigyelték Rembrandt remekművét, amely annak idején alkotójától nem az Éjjeli vagy Éjszakai őrjárat címet kapta, hanem a Szent György lövészegylet felvonulása címet, tehát szó sem volt éjjeli jelenetről – sehol egy fáklya vagy mécses, ami erre utalna –, csupán az történt, hogy olyan természetes alapanyagú festéket használt a festő a XVII. században, amely az évek során oxidálódott, színe besötétedett.
Mindezt valószínűleg azoknak a fiataloknak, aki a padon pihegnek, elmondta egy lelkes – ott sem túlfizetett – holland/olasz/német stb. tanár néni vagy bácsi, szemüveges és szigorú, de még nem fásult tárlatvezető, de hát a fiatalok, mint tudjuk, számos ingernek vannak kitéve, melyek között még nem tudnak százszázalékos biztonsággal dönteni, melyiket is válasszák, tévedhetnek, elcsábulhatnak. Éppen ezért a képen a szemfüles fotós azt a pillanatot (félórácskát) kapta el, amikor az ifjúság képviselői (hollandok, angolok, olaszok, lengyelek vagy éppenséggel franciák?) lerogynak a hosszú túra alatt, és rá sem hederítenek a remekműre, ehelyett bőszen nekiesnek a soha semmilyen körülmények és mostoha csillagállás dacára el nem hagyott zsenitelójuknak, és azon nyomogatnak üzenetet, felvételt, küldött jópofizást, szelfiznek (önarcképet, páros képet készítenek kissé távol tartott géppel enmagukról), telefonálnak, játszanak, letöltenek egy műholdat vagy fél liter virtuális üdítőt stb. Az Éjjeli őrjárat csak álljon ott, ahová kitették, sokkal fontosabb a kortársi üzenet, információ, mint a penészes XVII. századi remekelés.
Ők már abban a világban születtek, amikor az utazás unalmas, elérhető, valóra váltható esély, sőt kötelező: a múzeumlátogatás, külföldjárás, ami a diszkó és az áruház-nyalogatás rovására történik. Ők már abba a világba csöppentek bele, hogy mit nekem a Rijksmuseum halomnyi ócskasága eredetiben, megnézhetem háromdimenziósan otthon, a földalattin, és különben is, ettől nem lehet becsajozni, ezzel nem lehet palit fogni, ez csak egy állítólag nagy arc képe, és akkor mi van?!!! Hol van a művészi eksztázis az eksztazitól?!!
Tudom, hogy rosszindulatúan eltúloztam a dolgot, de mindig erre gondolok, ha látom, hogy a nagy képtárakban az európaiak unatkoznak, a japánok és kínaiak bezzeg nem. Fülhallgatóval a fejükön irányítottan járnak, mindent kötelességtudóan megnéznek, lefényképeznek, eltesznek, feljegyeznek. Míg a zajos iskolai csapatok átvonulnak és vihogás veri fel a termek áthítatos csendjét, hadd karattyoljon a fizetett gájd, vagy a padon ülve szenderegnek, látványosan nem hatja meg őket az, amit mi művészeti remekelésnek tartunk. Mi, idősebbek.
Negyvenöt évvel ezelőtt Londonból tartottunk hazafelé, és dacolva minden határrendészeti előírással és Benelux államokra nyert 72 órás tartózkodási engedély lejártával, hajnalban érkeztünk Amszterdamba, megálltunk, hogy bejussunk a királyi művészeti múzeumba, meg akartuk nézni Van Gogh (megtudtuk, nem ott őrzik a leghíresebbeket), látni akartuk Rembrandt és Franz Hals műveit. Célirányosan haladtunk a termekben, és egyszer csak előttünk állott A KÉP. Lenyűgözve topogtunk legalább félórát 1969. szeptember 1-jén, és arra gondoltunk: vajon ki fognak engedni még egyszer az életben, viszontláthatjuk mindezt? Találkozhatunk újra Európa boldogabbik felével?
