Fura látvány volt, ahogy ott ült a kanapén ráncai magányában, és a gyerekeket nézte. Hirtelen nem is értettem, hogy mitől olyan különös a látványa, aztán belém villant a felismerés: nevet! Igen, ott ült a kanapén és nevetett. Tiszta szívből, felszabadultan.
Még sosem láttam így őt, pedig az elmúlt harmincegynéhány év alatt sokszor ültünk egy asztalnál. Emlékszem, mindig ott ült, mindig ugyanabba a füstfelhőbe burkolózva, ugyanabban a pózban, és csak bámult kifelé az ablakon. Nevelőanyámmal cinkosan csak annyit mondtunk: mozizik. Jobb kezében cigaretta, a jobb lába a balon pihent, és volt benne valami szomorúság, ahogy mereven az utcán közlekedő embereket bámulta. Soha nem az autókat, mindig csak az út bal oldalán a járdán közlekedő arcokat nézte. Rendületlenül.
Valahányszor kocsmázás után beléptem az ajtón, kék szemeit egy pillanatra rám emelte, majd szívott egyet a cigarettájából, s füstté vált minden kérdés. Csak a csend maradt. Meg a hideg betonfalak.
Mint amikor felizzik a cigaretta parazsa a sötétben, olyan volt segélykiáltása. Igaz, fel voltam rá készülve, de én a haragos kiáltásra vártam, nem alattomos neszezésre. Éjszaka volt, a húgommal összebújva aludtunk a nagyszobában, amikor arra ébredtem, hogy lila fény szűrődik át a szobánk ablakán. Aztán hallottam, ahogy a hokedli a puhán a földre fektetett szőnyegnek csapódik, és azonnal kiugrottam az ágyból és feltéptem az ajtót.
A látványra nem voltam felkészülve. Az arca, mindene ismerős volt, de azok az élettelen, üveges szemek idegenként néztek rám. Még egyszer a nyakába illesztette a zöld zsinórt, majd megpróbálta kirúgni maga alól a széket.
Amikor remegő kézzel rögzítettem a hokedlit, felzokogott. Akár a gyermek. Hangosan, felszabadultan, és a nyakamba borult. Csont és bőr testét átkarolva ültettem le a konyhaasztalhoz, és nem szóltunk semmit, csak sírtunk. Mindketten. Már nem is emlékszem, hogyan került az asztalra a ribizliszörp az édesanyám keze írásával felcímkézve. Mustárospoharakat vettem elő, elkészítettem a szörpöt.
Aznap éjszaka mindketten ugyanazon a ribizliszigeten jártunk. Aznap éjszaka újra meg újra átjárt édesanyám hiánya, miközben a múltat sirattuk, de nem mertünk a jövőbe nézni.
Fekete István
