Retro-interjú

Beszélgetés Takács Örssel, a Retromadár blokknak csapódik, és forró aszfaltra zuhan című előadás legfiatalabb szereplőjével

 – Öt éve játszod a Retromadár blokknak csapódik, és forró aszfaltra zuhan előadásunkban Robika szerepét. Emlékszel még arra, hogyan teltek a próbák? 

– Arra emlékszem, hogy a próbákon nem minden tetszett, amit vettünk. Például az elejét a monológomnak, vagy az előadás végén, amikor Laurát kell keresni, nem szeretem annyira. De a közepén, úgy a monológ után már nagyon szeretem, ott már nincs sok szövegem, csak ott ülök az ablakban, tejet iszom, lent beszélgetnek, és én figyelem őket. 

– Azokat a monológokat miért nem szeretted?

– Mert hosszúak. Mondjuk, könnyű volt megtanulni, de nem szeretem a hosszú monológokat. 

– Arra emlékszel, hogy milyen érzés volt először nézők előtt játszani?

– Mindenki kérdezte, hogy „Jaj, nem vagy lámpalázas?”, „A nézőket gondold egy zsáknak”, de az előadáson én meg is feledkeztem a nézőkről. Mindig megfeledkezem róluk, és soha nem is volt semmi baj.

– Hogyan segítettek téged a színészek, milyen volt velük együtt játszani a színpadon?

– Jó volt, viccesek voltak, habár néha szigorúak. És sokat segítettek. Amikor Radu mondta románul, hogy mit csináljak, ők mindig lefordították. 

– Változott-e számodra valamiben az előadás az elmúlt 5 évben?

– Nemrég voltak újítópróbák, és észrevettem, hogy jobban odafigyelek magamra. Most már jobban érzem, hogy mit kell csináljak, már nem kell megmondják, és a szöveget is más hangsúllyal mondom. 

– Ez mit jelent? 

– Hát azt, hogy változtam. Régebb úgy volt, hogy azért mondtam a szöveget, mert meg kellett tanuljam, és kész. Miután megtanultam, elmondták, hogy hogy mondjam, és hogyan mozogjak; megpróbáltam, jó volt, s azzal léptünk tovább. De most jobb, mert már tudom ezeket, tudok másra is figyelni. Meg a másik változás, hogy a színészeknél a gyerekek esetében úgy van, hogy kicsi korunkban sokkal felszabadultabban játszunk, büszkék vagyunk, most meg, amikor kacagni kell, csak idézőjelben kacagunk.

– Van- e olyan pillanat az előadásban, ami különösen szép emlék a szívedben?

– Inkább a torna, az előadásban mindig azt várom a legjobban. Imádom a zenéjét, a mozgásait, nagyon vicces. A szülinapozás nekem például kicsit fura, de régen mindenki mondta, hogy na, milyen vagány vagyok, nekem megint szülinapom lesz, ma is, holnap is. De ez a szülinap mindig ugyanúgy telik, ugyanazokat hívom meg, és ugyanazokat az ajándékokat kapom újra meg újra. Most a próbán vettem észre, hogy annál a monológnál, amit az asztalnál mondok, milyen más a hangom, mert azt akkor vettük fel, amikor 6 éves voltam. Kérdezték a színészek, hogy ne vegyük újra? Én mondtam, hogy szerintem nem kell, és beleegyeztek. És a plakát, az még mindig jó. Feltettük apával a szobám falára egy A0-s lapra, imádom, ott van a pulyka, minden reggel, amikor felkelek, ránézek, köszönök neki. A plakáton, azonkívül, hogy más a hajam, mert felborzoltuk hajlakkal, nagyon hasonlítok a mostani önmagamra. 

– Sokat turnéztál az előadással, hogy érezted magad ezeken az utazásokon?

– Nagyon jó volt turnézni, kár, hogy többé nem megyünk. Jártunk Pécsen, Bukarestben, Moldvában. Pécs volt az első. Amúgy ott volt szerintem a legjobb. Imádtam. Sétáltunk este előadás után az utcán, akkor még nem volt semmilyen tilalom, de egy árva lélek sem volt kint, talán egy autó ment el a főúton. Csak mi voltunk az egész városban.

– Várod a 27-ei előadást?

– Kicsit bánom, hogy nem maradhatok még pár napot falun, de nem baj, nagyon jó látni a többieket.

Szabó Réka