Rejtelmes világ

Olyan ez a szigetország, mint egy szakadt rózsafüzér– írja Frederic John Muir a szigetekről írott könyvében. Ezt egy bennszülött rendőr fogalmazta meg, azt hiszem, találóan. Istenfélő emberek, legalábbis azok, akikkel én találkoztam.

Ragyog a tekintetük

Olyan ez a szigetország, mint egy szakadt rózsafüzér– írja Frederic John Muir a szigetekről írott könyvében. Ezt egy bennszülött rendőr fogalmazta meg, azt hiszem, találóan. Istenfélő emberek, legalábbis azok, akikkel én találkoztam. A környezetüket látva azt mondom, hogy talán vágynának a rendre és a rendszerességre, de a körülmények nem engedik, hogy ez folyamatos legyen. Ezért inkább a sorsra bízzák. Míg Romániában a népsűrűség 90 fő egy négyzetkilométeren, addig a Fülöp-szigeteken ekkora területen 300 ember él. Sokan vannak, és mindenki jól szeretne élni. A lakosság száma évről évre növekszik. Olyan ország, ahol nem kell folyton arról szónokolni, hogy fogyunk, s az asszonyok több gyermeket kellene szüljenek. A napokban azt kérdezte tőlem valaki, hogy ennek a sok szigetnek van-e egységes történelme? Ha mindenki más nyelvet beszél, akkor mi bennük a közös? Szerintem épp a történelmük mosta egybe őket. Maláj és kínai kultúra keveredéséből jött létre a filippínó. A világhálón sok az ellentmondásos adat. Fred Muir azt írja a könyvében, hogy 15 ezer évvel ezelőtt érkeztek az első lakók a szigetek egyikére. Manilában az Ayala múzeumban X. századbeli táblára vésett írás található. A végén ez áll: hétfő, április 21., 900 (Anno domini). Nagyon sok tárgyi emlékük van a IX. és X. századból. A halhatatlan fém, az aranymegmunkálás mesterei voltak.

A Fülöp-szigetek hőse

1521-ben Magellán elérte Cebu szigetét, és partra szállt. Barátságot kötött Hurnabon rádzsával, aki családjával és 700 más cebuival nagyon hamar a keresztény hitre tért. A paradicsomi élet rövid ideig tartott. Lapu Lapu, aki Hurnabon ellensége volt, megtámadta őket és megölte Magellánt. A győzelem ellenére ez a háború igazából 300 évig tartó gyarmatosítás után ért véget 1898-ban. Bár nem akart forradalmat, mégis forradalmárként vonult be a történelembe José Rizal, aki Lapu Lapu mellett rövid élete ellenére népének nemzeti szimbólumává vált. Meghatódva léptem be a Rizal múzeumba. Úgy ült az előtérben az íróasztal mellett José Rizal, a költő, mintha Petőfi Sándor Fülöp-szigeteki mása lett volna. Kivégezték, pedig csak több szabadságot és igazságot akart népének. Alig 35 évet élt, de talán mindent elvégzett és megélt, amit ember magának kívánhat. Tanulmányait otthon kezdte el, de Madridban, majd Párizsban, végül Heidelbergben fejezte be. 22 nyelvet beszélt. Azt nem sikerült kideríteni, hogy a magyar köztük volt-e. Azt viszont igen, hogy a szanszkrit nyelvet is tudományos szinten ismerte. 2011-ben 22 láb magas szobrot állíttatott Calamba (Laguna) városának polgármestere, emlékeztetve a várost szülöttjének egyik zseniális képességére, a 22 beszélt nyelvre. 35 év, 22 nyelv, szobrok, rajzok, prózai írások, versek, orvosi diploma és első szemműtét a Fülöp-szigeteken és még sorolhatnám. Nehéz elhinni. És ennek a zseniális képességű embernek azt sem lehet felróni, hogy forradalmat szervezett. Ő csak reformokat szeretett volna és azt, hogy a népét emberszámba vegyék. Túl okos volt, ezért volt veszélyes, meg kellett halnia. 1896. december 30-án végezték ki. Ez a nap Rizal-napként vonult be a történelembe, és ezen a napon mindenki leteszi a munkát és emlékezik. Milyen jó lenne, ha március 15-én mi is letehetnénk a munkát, és úgy emlékezhetnénk, hogy az ne zavarjon senkit.

Spanyolok és angolok

A sors iróniája, hogy 1898-ban nyolc törzs népe fellázadt és kikiáltották a vágyott függetlenséget. De mindennek ára van ebben a földi életben. Elmentek a spanyolok és érkeztek az amerikaiak. 50 év amerikai fennhatóság következett. Az igazi függetlenséget 1946-ban kiáltották ki. Érdekes, hogy 300 év alatt, annak ellenére, hogy a beszélt köznyelv 40 százaléka spanyol jövevényszó, mégsem a spanyol honosodott meg hivatalos nyelvként, hanem az angol. Kialakult egy taglish (tagalog+angol) nevet viselő keveréknyelv. Ez olyan fele apă, fele víz jelenség. A filippínó és az országban beszélt több mint 150 nyelv közös jellemzője az ige kezdetű szórend, ahol igei toldalékok jelzik, hogy az utána következő főnevek közül melyik az alany és a tárgy. A legtöbb családnév spanyol eredetű, de a keresztnevek túlnyomó többsége angol. Az is az amerikaiaknak köszönhető, hogy még a legeldugottabb faluban is lehet egy kosárlabdapályát találni. Amikor az amerikaiak kivonultak, túl költséges lett volna hazaszállítani a sok dzsipet, ezért otthagyták azokat. A kreatív Fülöp-szigeteki rögtön kisbuszt barkácsolt belőle. Olyan a személyszállítás, mint a fényképen. Lógnak az emberek, csomagok, főleg ha távol vannak a várostól, de a városokban is gyakran látni ilyen megpakolt kisbuszokat. Ezt a kisbuszt dzsipninek (jeepney) nevezik. Ez a látvány is felidéz bennünk néhány „aranykori” városi buszt, amire reggel mindenki igyekezett felpréselődni, hogy idejében munkába érjen. A legmenőbb azonban a tuktuk, más néven háromkerekű autóriksa. Ez a legolcsóbb taxi. Ezeknek a járműveknek a díszítése a gazdagságtól függ, nem az ízléstől. Annál csicsásabb, minél több pénze van a tulajdonosnak. Az a fontos, hogy gurul és nem áll. (Két társammal, lévén egy órácska szabadidőnk, elmentünk megnézni egy bevásárlóközpontot. Egyszer azt mondja Kinga, aki a vezető mellett, vele szinte szemben ült, ti látjátok, amit én? Ez az ember alszik és közben vezet. Pedig itt már gyorsabb volt az élet az utakon, mint Manilában. Lehet, hogy nem aludt, csak a szemét pihentette, de hogy csukva volt, az biztos. És mi közben gurultunk.)

Szerette a népét

Manila után Negros Island szigetére, Dumaguetébe repültünk. Nagyon szép, virágos város. Sok a hibiszkusz, amely helyenként a kerítés szerepét tölti be, és szebbnél szebb trópusi növények pompáznak. A szegénység a gazdagsággal vegyül. Együtt van mindenütt, ahová csak nézel, mintha ez lenne a visszatérő dallam a szakaszok végén.

Rebecca Quimada Sienes volt a vezetőnk. Az ő édesapja alapította az unitárius egyházat. 1988-ban megölték és a házát rágyújtották, hogy balesetnek tűnjön. Ki volt ez az unitárius pap, hogy meg kellett szabadulni tőle? A szegények védelmezője. Az amerikai unitáriusok révén külföldön is sokan ismerték. Szerette a népét, nem tudta szó nélkül hagyni az igazságtalanságot, ami azzal járt, hogy a kiszolgáltatott emberek utolsó darabka földjét is elvették. A szegény, védtelen ember igazságát elutasítják, mert nincs hatalma és pénze, hogy ügyvédet fogadjon, és tonnaszám hever a megoldásra váró ügyirat. Nem szép ezt mondani, de a tisztességes, törvényes rendszer csak azoknak létezik, akinek pénze, hatalma és státusa van – nyilatkozta a lelkész lánya a ’90-es évek elején, amikor még azért harcolt, hogy az édesapja igazát elismerjék.

A bambusz

Nagy örömömre Rebecca egy bambusz bútorkészítő kisvállalkozás látogatását is programba iktatta. A bambusz az egyik legjövedelmezőbb vállalkozás. Három év alatt akkorára nő, hogy már bútor készíthető belőle. Nagyon szépek és nehezek a bambuszbútorok. Sok vékony lemezt kell összepréseljenek, hogy egy asztallap megszülessen, ezért nehéz. Bambuszszeggel szegeznek és a földön ülve szinte mindent kézzel végeznek. Nemcsak verítéküket, hanem a lelkük egy darabját is beledolgozzák. Olyan nagy nyugalommal és odaadással javítják a hibákat, mintha kiállításra készítenének minden darabot. A csoportvezető azt mondta, hogy az idő azért van, hogy elvégezzük a dolgunkat, és mindig van elég idő, hogy jól végezzük a dolgunkat. Eszembe jut gyermekkorom, amikor még mi sem pénzben mértük az időt, jutott idő mindenre és mindenkire. Ma már azt is meggondoljuk, hogy felvegyük-e a telefont vagy ne, mert az idő pénz. Azt is mondta, hogy az őseik védték, szerették a bambuszt. Az életük fenntartóját és a társat látták benne. Sajnos ma már mindenki csak a pénzt látja a bambuszban, ezért irtják, pusztítják, pedig tanítani kellene a bambusz tiszteletét. Ez kijár neki, mert nélküle sokan éhen halnának. Valamikor nálunk is nagy becsülete volt a fának és a földnek. Egyszer azt mondtam valakinek, hogy erdőt kellene ültessünk. Úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy fogjunk bolhát a kocsi elé. Erdőt ültetni, hát abból csak a dédunokák látnának valamit (mármint pénzt). Pedig a kedves ismerős is ma azt a fát vágatja ki, amit a dédapja ültetett. Mi lett volna, ha ő is így gondolkodott volna?

A következő nap szomorúsága még mindig a lelkemben van. Ilyen nagy szegénység láttán az ember azt hinné, hogy minden harmadik ember depressziótól szenved, pedig annak még a nyoma sincs azon a vidéken. Ellenkezőleg, ragyog a tekintetük, és talán még boldogabbak, mint mi vagyunk. Egy Caritashoz hasonló egészség- és családvédelmi program működéséről beszélgettünk az alkalmazottakkal. Nagy lelkesedéssel végzik a dolgukat kevés pénzért, de nagy lelki elégtételért, hogy dolgozhatnak. A munkát meg kell becsülni. Erről jut eszembe, hogy nagyon sok helyen látni kifüggesztett idézeteket. Még a közvécén is. Egyikben olvastam, hogy amikor úgy érzed, hogy a munkába belefáradtál, akkor gondolj a munkanélkülire és arra, hogy milyen boldog lenne a helyedben, te pedig milyen boldogtalan az övében.

(Folytatjuk)

Nagy Gizella