R.M.N. – film a megbékélés keresztmetszetéről

Május 21-én a cannes-i filmfesztiválon bemutatták Cristian Mungiu R.M.N. című filmjét, amelyet az elhíresült ditrói eset inspirált, amikor egy helybéli pékség Sri Lanka-i vendégmunkásokat alkalmazott, és ennek hallatán a helybéliek fellázadtak az idegenek ellen. A marosvásárhelyi bemutató június 6-án, hétfőn 19.30-tól a Kultúrpalota nagytermében lesz, ahol Cristian Mungiu rendező, Moldován Orsolya, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színművésze és Szűcs Tamás színész is jelen lesznek, és a nézők kérdéseire is válaszolnak. A filmben szereplő Moldován Orsolyával egyebek mellett filmbeli szerepéről, az alkotásról és a cannes-i élményeiről beszélgettünk. 

– Miként választottak ki a filmszerepre?

– Korábban játszottam a Cristian Mungiu által rendezett Bacalaureat (Érettségi) című filmben, a castingosa ugyanaz a Cătălin Dordea volt, aki ezúttal is megkeresett. Valószínű, hogy bekerültem egy adatbázisba. Más színésznőket is megkerestek, végül úgy döntött a rendező, hogy én vagyok a legalkalmasabb a szerepre. Cătălin Dordea elküldött egy rövid szöveget, amelyet még a vírusjárvány teljében, tavaly ősszel online elpróbáltunk magyarul és románul is. Néhány nap múlva felhívott a film producere, és felajánlotta a szerepet. Elmondta, mennyi időt szánnak a forgatásra, és természetesen árban is megegyeztünk. A próbákon csiszoltuk a karaktert, és egyeztettük a román szöveget a magyarral. Ebben közreműködött Székely Csaba és Nagy Csilla is. Tavaly november közepén kezdődött a forgatás, január 15-én fejeződött be, március 18-án a filmet benevezték a cannes-i fesztiválra. Ez a rövid határidő nagyon intenzív munkát követelt mind a forgatás, mind az utómunkálatok idején.

– Milyen volt a munka a rendezővel? 

– Cristian Mungiu fantasztikus rendező és gondolkodó, kiváló emberismerettel rendelkező művész, akinek intelligens humora és végtelen türelme van. Én még ilyen türelmes alkotóval nem találkoztam. Volt olyan jelenet, amelyet hússzor is megismételtünk. Hihetetlen nyugalommal és precizitással állított be, és instruált akár 250 embert is. Minden felvétel után igazít egy kicsit, hogy mit mutass meg, hol finomíts a karakteren. Miután elkészült a jelenet, időt szakított arra, hogy megbeszéljük, és ezáltal oldotta a feszültséget is. Cannes-ban arról kérdeztek, hogy mi a „Mungiu-fíling?” Azt válaszoltam, hogy színészként nem tudok ideálisabb rendezőt elképzelni. Cristian Mungiu filmnyelvét az teszi sajátossá, hogy a kamera egy képre fókuszálja a figyelmet, a jelenet egyidejű a néző idejével. Olyan, mint a színházi előadásban, amikor a néző egy helyben ülve nézi a produkciót, és maga dönti el, melyik szereplőt követi. Nála a kamera révén válik a néző önkéntelenül is a történet részesévé, cselekvő befogadóvá.

– Mennyire adott alkotói szabadságot a rendező a karakter megformálásában? 

– Szabad kezem volt a szerepformálásban. Számomra az volt az igazi próbatétel, amikor a jelenetek között meg kellett őrizni az alkotó állapotot, az összpontosítási készséget, az energiát. Megtörtént, hogy azt mondta a rendező, öt perc múlva következik a jelenetem, közben két óra múlva álltunk készen. Tizenegy nap forgatásom volt, de a kollégáimnak és a technikusoknak több mint 40 napig kellett erőltetett menetben dolgozniuk hol 40 fokos melegben egy helyiségben, hol napokig kint mínusz 10 fokos hidegben. Cristian Mungiu arra is odafigyelt, hogy a stáb egyenlő bánásmódban részesüljön, egy szállodában laktunk mindannyian, igazi csapatszellem alakult ki, ezért is volt kiváló a hangulat a forgatáson.

– A film különösen nálunk, Erdélyben kényes témát feszeget, a másságot, a többség viszonyát a kisebbséghez, a migrációt, mindezekért éles kritika is érheti az alkotást. Számít a stáb ellenreakcióra?

– Cristian Mungiu tavaly nyáron a helyszínen járt, és beszélgetett az érintettekkel: a ditrói lakosokkal, a pékség tulajdonosával, a vendégmunkásokkal, így valós alapja van a filmnek. Nem a konkrét esetet próbálja meg feszegetni, inkább a jelenségre, a háttérre és az emberi reakcióra helyezi a hangsúlyt. Az egész ditrói esetben az a szomorú, hogy amikor nyilvánosságra került az ügy, akkor a média, a politikum, a közvélemény a konfliktust meglovagolta, aztán minden elcsendesedett, viszont kevés információ került nyilvánosságra arról, hogy miként oldották meg a problémát. Mert a közösségnek sikerült oldania a feszültséget. Manapság a negatívumokról sokkal többet hallunk, mint a pozitívumokról. 

Nemrég politikai konfliktust okozott az, hogy egy hokimeccs után a játékosok és a szurkolók elénekelték a Székely himnuszt. Cristian Mungiu a cannes-i Fesztiválpalotába való bevonuláshoz a film egyik jelenetének zenéjét választotta, egy széki csárdást. A hazai média ingerküszöbét nem érte el az eset, beleértve ebbe a magyar médiát is. Ennek a megbékélésnek nincs hírértéke. Erről szól a film is. Sokan látatlanban azt gondolják, hogy ez valamilyen „magyargyalázó film”. Közben pont az a célja, mondanivalója, hogy fogadjuk el a másságot, attól függetlenül, hogy az ehhez hasonló esetek hol történnek, ne essünk egymás torkának. A film története nem egy etnikumé, hanem egy olyan közösségé, ahol románok, magyarok és szászok is élnek. Főszereplője a 30 éves Matthias Auner, aki Németországban dolgozik, és hazatér karácsonyra erdélyi szülőfalujába, ahol a nélküle nevelkedő kisfia, titkos szerelme és magányos apja várja. Személyes aggodalmaival párhuzamosan a közösséget is különféle konfliktusok feszítik, amelyek akkor robbannak ki, amikor új munkások kerülnek a településen működő kisüzembe. Cristian Mungiu a forgatás helyszínének kiválasztása előtt több erdélyi településen járt, volt, ahol hat vallásfelekezetnek állt a temploma. Szomorúan tapasztalta, hogy ezek a falvak elnéptelenedtek. A film attól nagyszerű, hogy úgy bontja ki ezt a történetet, hogy általános, egyetemes emberi problémává teszi. Paolo Sorrentino filmjeinek üzenetét az is megérti, aki nem nápolyi. Thomas Vinterberg úgy beszél a dán társadalom problémáiról, hogy, aki soha nem volt Dániában, az is magáénak érzi azokat. Az R.M.N. egy helyzet mágneses rezonanciája. Egy szelete vagyunk az emberiségnek, annak a világnak, amelyben bárhol megtörténhet hasonló eset. A filmben hat – román, magyar, német, francia, angol és Sri Lanka-i – nyelven beszélnek a szereplők. A feliratozásban különböző színnel érzékeltetik ezt a sokszínű valóságot.

– Milyen volt Cannes-ban felvonulni a vörös szőnyegen? 

– Meg kell élni a pillanatot, ami fantasztikus, felejthetetlen érzés. Félelmetesebbnek képzeltem, egy kicsit izgultam az egész felhajtástól, meg attól, hogy nyilatkoznom kell. Kellemes meglepetés volt az a francia elegancia, amivel találkoztam. Az ottani emberek viselkedése, az a természetesség, ahogy működik az egész. Érzékelhető biztonsági intézkedések között szervezték az eseményt, de mindenki mosolygott, kedves volt. Hajnalban indultam Bukarestből, délután érkeztem a helyszínre, nagyon fáradt voltam, de megnyugtatott, hogy minden óraműpontossággal zajlott: a filmünk bemutatója, az azt követő kerti parti, a másnapi fotózás és a sajtótájékoztatók. Vasárnap délután kimentem a tengerpartra, elvegyültem az emberek között, levettem a cipőmet, sétáltam, és arra gondoltam, hogy ott kell hagyom a cannes-i érzést. Nagyszerű ajándéka a sorsnak, hogy ez megtörtént velem, de nevetséges lenne itthon még jó ideig ezzel tetszelegni.

– Mit lehet tudni a film utóéletéről? 

– Cristian Mungiu ezúttal nem kapott díjat, de ott lenni egy olyan 21 filmből álló versenymezőnyben, amit 3000 benevezett produkcióból választottak ki – és amelyben négy rendezőnek (közöttük Mungiunak is) már van Arany Pálmája, Ruben Ostlündnak pedig most már kettő is –, fantasztikus dolog. A film most kel életre a közönségtalálkozókkal. Cannes-ban látták a szakújságírók, a filmes szakma képviselői, az előbbiek kérdeztek, az utóbbiak gratuláltak. Tilda Swinton és Catrinel Menghia is megtisztelte jelenlétével a bemutatót, és személyesen gratuláltak sok más szakmabeli hírességgel együtt, akik szintén kíváncsiak voltak az alkotásra. Tudomásom szerint eddig 40 ország vette meg a vetítés jogát, köztük az Amerikai Egyesült Államok is. A bukaresti bemutató után Ditróban vetítik a filmet, majd június 3-ától a mozikban is látható lesz. Nemsokára Gyulafehérváron, Nagyszebenben, Kolozsváron is lesz közönségtalálkozóval egybekötött vetítés. Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában június 6-án láthatják a filmet az érdeklődők.

– Változtat-e valamit színészi pályafutásodon a filmbeli szerep és az, hogy eljutottál Cannes-ba? 

– Egyáltalán nem. Talán többen tudják majd, hogy van egy Moldován Orsolya nevű marosvásárhelyi színésznő. De Cannes-t magam mögött hagytam. A színház, de még a film is a pillanat művészete, ma van, holnap nincs. Ahogy legördül a függöny, vagy véget ér a film, kezdődik minden elölről. Az előadást, a forgatás alatti pillanatot kell megélni, szívvel-lélekkel, teljes odaadással, aztán jön egy másik szerep, esetleg filmforgatási alkalom. Talán annyi a különbség egy színházi előadás és a film között, hogy az utóbbit dobozolják, és lehet, hogy majd 100 év múlva újra előveszik. A majdani nézők döntik el, hogy valóban maradandót alkotott-e az a csapat, akinek a neve végigfut a vásznon a film végén.