Pusztai János, az életélményes író

• 2025-10-22 14:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (68. )

Az embert kikezdő háborúval és egyéb tébolyokkal szembeni védekezés, a közösségi túlélés a témája Pusztai János minden művének. Pusztai (polgári nevén Pászkán) János (Szatmárnémeti, 1934. június 19. – Budapest, 2014. augusztus 29.) fémipari szakiskolát végzett, majd három év katonáskodás után lakatosként kezdett dolgozni szülővárosában. Nagyszebenben is élt egy rövid ideig. Írásai 1953-tól jelentek meg erdélyi folyóiratokban. Miután felfigyeltek rá, meghívták a Bányavidéki Fáklyához, de nem sokáig maradt a szerkesztőségben – nem szerette az újságírást. Nagybányán élt családjával, hajnalban írt: napi három oldal volt a penzuma. 1990-es nyugdíjazásáig szerszámlakatosként kereste kenyerét.

A túlélésért küzdő tábori cipész 

Első kisregénye, a Meglesett élet 1965-ben jelent meg. Ezt követte az Illés szekerén (1969), majd A sereg (1976) és a Zsé birtoka (1979). A sereg névtelen főhősének legyőzetés-történetével, egyben óriási stílusbravúrral és nyilvánvaló áthallásokkal robbant be a hetvenes évek romániai magyar irodalmi életébe. A Zsé birtoka pedig „a rettegés és a kitaszítottság kontinensének bedekkere”(útikalauza) volt (Bretter György). A sereg főhőse egy vesztesen visszavonuló hadsereg tábori cipésze, aki már csak a puszta túlélésért küzd, és sorsa a mindenkori „történelmi tudatosság szintje alá nyomott, a vak engedelmességre kárhoztatott személyiség torzulását” példázza (Bertha Zoltán). Pusztai életszerű, „tapintható, ízlelhető, szagolható”stílusban akart írni. Ezért „burjánzóbbá lettek mondatai”: „sűrítettebbé kellett tennem a szövegemet: lemondtam a moralizálásról […], mellőztem a kommentárokat, s a dolgok teljes megjelenítését egy átgondolt jelképrendszer szolgálatába állítottam […] (Pusztai szavai. Igaz Szó, 1979/2).

A tatárjárás-trilógia a túlélés rejtélye

Balogh Edgár „vastag naturalista vonású, életélményes” írónak nevezte (Korunk, 1976/9), Szilágyi Júlia „rézkarc-tömörségű jellemábrázolónak” (Korunk, 1966/2). Pusztai műveiben nemcsak az emberi élet, hanem az élet szentsége sérül, és az emberi közösség töredezik, torzul és pusztul. Érdemes későbbi regényeit is előkeresnünk, a Csapdábant (Kriterion, 1999), vagy az Árpád házát (Püski, 2009). 1984-ben jelent meg a „lenyűgöző stilisztikai veretességgel megírt” (Bertha Zoltán), ugyanakkor szándékos anakronizmusokat tartalmazó tatárjárás-trilógia első kötete, a Futótűz (Kriterion, Bukarest). A második kötet, a Hamu Budapesten jelent meg 1992-ben, a Kriterion és a budapesti Európa Kiadó közös vállalkozásában. A harmadik kötetet ismét a Kriterion jegyezte (Parázs, 1996). Ez a három regény olyan lebilincselő és letehetetlen olvasmány, mintha az egész cselekmény velünk és most, a jelenben történne. A regénytrilógia cselekménye az 1241-es és 1242-es évek Szatmár környéki eseményeit foglalja magában úgy, hogy minden egyes regényhőst, magyart, kunt, tatárt, „eltatárosodott magyart” és árulót egyszerre foghatunk fel történelmi alakként és kortársunkként.

A főhős Szatmár fia György kovácsmester, akinek hűséges felesége és – mi tagadás, két szeretője is van – sok gyermeke (négy, illetve öt fia), kiterjedt ismerősi, baráti és „megrendelői” köre van. Szatmár fia György a tatárdúláskor mint „bujdosóvezér” áll a Szatmár környéki emberek élére. Györgynek sikerül kovácsműhelye teljes felszerelését a föld alá rejtenie, és gyakorlatias megoldásaival mások menekvését is nagyban segíti. 

Megszervezi a menekülők biztonságos rejtőzködését; az élelemszerzést, az őrséget és a felderítést sokadmagával felelősségteljesen végzi napról napra, hétről hétre, évszakról évszakra. Ha nehezen is, de szinte mind túlélnek, majd visszatérnek új életet kezdeni – illetve folytatni a megszokottat. Mert a borzalmas, olykor a halálnál is rettentőbb pusztulást nem a gyűlölet, nem a hisztéria, nem a kétségbeesés, nem a „tapadós közöny”, hanem a mindegyre szaporodó gondok, a mindennapos feladatok és a lelki egyensúlyban megtartó szokások segítenek kibírni és túlélni.

A szóbeli emlékezés szerepe 

Szatmár fia György és a többi regényhős is Pusztai történetmondásában élénk érzelmi élettel, bőséges képzeletvilággal és gazdag álomvilággal bír. Az elbeszélés gyakran fordul át álomleírásba vagy belső monológba. Ugyanakkor mindhárom regény bővelkedik a háború kegyetlenkedéseinek leírásában is. Mégis, a legszörnyűbb történeteket egy vagy több személy előtt beszélik el az azokat elszenvedő túlélők. Az ilyen emlékezés, a szóbeliség kultúrájában, nemcsak a megmenekült egyének, hanem az egész 

közösség megtisztulását, lelki gyógyulását célozza. A kínzó történések elmondása az emlékektől való megszabadulás reményében igazi traumafeldolgozás, s mint ilyen, örökre össze is forrasztja mesélők és hallgatók közösségét. Hallunk véres mészárlásokról, megalázó kínzatásokról, csonkításokról, a kegyetlenség őrült viharzásairól, olvashatunk sorvasztó éhségről, halálról, ragályról, félelemről, betegségről. Aztán tiszta ellenpontozásként tanúi lehetünk a természet újraéledésének, a szülői gondoskodás és a gyermeknevelés sokféle helyzetének; sokszor éppen a női-férfiúi önérzet meg a tisztulni vágyó lelkiismeret tartja életben a regényhősöket.

Gyávák és bátrak is egy személyben 

A trilógia lapjain megelevenednek bölcs és kevésbé bölcs cselekedetek, sikeres és balvégzetű megoldások az égető bajra. A regény hősei gyávák is, bátrak is. Tanúskodhatunk, amikor egyes szereplők a kénytelen gyilkolás miatt testi-lelki összeomlást szenvednek el. Megelevenednek a kötetek lapjain vad támadások, őrült kínzások, vérengzések, de láthatjuk az éhhalál küszöbén álló megmaradók makacs reménykedését, élelemszerző útjaikat, elhagyott-elpusztult otthonuk újraépítését. Elénk tárulnak a nélkülözésben mindig áhítatot kiváltó családi étkezések. „Meghívást kapunk” megannyi szerelmi álmodozáshoz és szerelmi aktushoz is, mint az egyéni és közösségi megmaradás természetes, keresetlen vagy éppen különös fordulataihoz. Pusztai regényfolyamában azt ábrázolja, ahogyan mindent – meghasonlást, rettegést, sorvadást, felépülést, vak gyűlöletet és fénylő szeretetet egyaránt – keretek közé szorít, természetesen és gondviselésszerűen, maga az élet.

A menekülés „hosszú, kimerítő utazása” után először és elsőnek a leleményes és kitartó Szatmár fia György arathat újból termést. Életnek nevezett búzát. De György gondosan begyűjti a teának való füveket és a gyógynövényeket is: „Kaszás, sarlós csapatok lepték el a határt, és minden felmagzott, nem mérgező növényt begyűjtöttek. […] György […] farkasalmát, székfüvet, lósóskát hordott haza orvosságnak, majd szénmurvát kapart össze a kertben, a vályogvető gödör mellé telepített boglyái körül, hogy legyen miből ’iható’ teát készíteniük a télen.” (Parázs, Kriterion, 1996, 225-226.)

A kivételesen erős és egészséges Györgyöt kikezdi azért holmi betegség. „Bágyadt-részegnek” érzi magát, amikor égő torokkal szájában és gyomrában fájdalmat érez. Az bántja leginkább, hogy ha beteg lesz, nem tudja ellátni a sok embernek segítséget nyújtó feladatait, és hogy felesége, Mária méltatlankodna – a rossz szájszaga miatt. György retteg: „Fejében csillagtalan sötétség tömörült”. Nem tud hanyattfekve, tarkója alá kulcsolt kézzel aludni, amint szokott. Rémálmai azonban nemcsak kiizzasztják, de kijózanítólag gyógyítják is, el-elfeledkezik bajairól:

„De betegsége is ’huncutkodott’. Ha éjszaka elhatározta, nem tűr tovább, gyógyítót keres, reggel nem érzett fájdalmat, nem köpött vért és ő, az elővigyázatlan, Máriával szólva: csak másokkal törődő, másokat tojtorozó [így, az író szava], a sós öblögetésekről is megfeledkezett.” (Parázs, Kriterion, 1996, 288.)

A már nem fiatal, negyvenes éveit taposó (a 13. században ez már nem fiatal kor) Györgynek vérző fogínybetegsége alakul ki, de gyógyteával kezelgeti, és megszokja, hiszen az élet egy percre sem áll meg körülötte. János fia, bár a sok hurcolkodás közepette cseperedik, különösen érzékeny, fogékony, és írni-olvasni is megtanul. Íme, mennyire sajnálja ez a fiú a tatárok által megcsonkított Juditot. Apja Judit iránti szerelmét nem sejtve: „Elfacsarodott a szíve: Judit orrának helyén csipkézett szélű, vöröses-lilás sebet látott, amivel egy időben látni vélte az észbontó csonkítást, Judit asztalra fektetését, leszorítását, az otromba patanyíró fogó elcsattantását, a vér kibuggyanását, fokozódó csorgását, ömlését.” (Hamu, Európa-Kriterion, 1992, 236)

Sem a bosszú, sem a megbocsátó részvét 

Nagy lelkierő kell ahhoz, hogy a kegyetlen öldöklő háború el ne durvítsa az embert, akkor is, ha szerencséjére nem katonaként küzd az ember, véli Szatmár fia György, mert aki egyszer embert ölt, az a lelkiismeretével küzd mindenkor. Pedig megtapasztalja, és tudja a „közhiedelmet”, hogy a tatárok „kutyafejűek”, és az ellenség elpusztítása nem bűn… (Hamu, 1992, 244.). Még nagyobb lelkierő kell ahhoz, hogy a megmenekültek bölcs önmérséklettel tűrjék a haragos felbolydulást, amikor a már megszabadult várhoz vezényelt magyar katonák ketrecekben tartva mutogatják szerencsétlen tatár és „tolmács” (fehér karszalagos, áruló magyar) foglyaikat. Hiszen sem a bosszú, sem a megbocsátó részvét nem megengedett a siralmas pusztulásban. Így aztán a megmaradók, Mária, György és mások kímélettel csak magukban gondolják végig, hogy milyen lehetne a bosszú, milyen az isteni igazságszolgáltatás, milyen a megbocsájtás, és milyen a csendes felejtés – talán ez utóbbi az egyetlen kevésbé traumatikus út. A tisztán és egészségesen élni akaró, magukban szellemi-lelki rendet tartó emberek, akik az író kedvelt, gyakran használt szavával élve „tűnyölődnek” (magukban elmélkednek, gondolkoznak, töprengnek), a tömeges hisztéria ellenére „titokban” belátják, hogy „a gyűlölet izzó parázs”. Megértik, hogy „nem egészséges” az elszenvedett sérelmek miatt a bosszún „rágódni” (Parázs, 1996, 382-383.). Az adódó cselekvési helyzetek, a saját munkájuk elvégzése, a közös beszélgetések, a családi élet változatos jelenetei, egy-egy álom: mind-mind felfrissítő és gyógyító erejűek. Nincs idő mélázni vagy szomorkodni a legelkeseredettebb embernek sem, amikor például vajúdik egy asszony. És amikor folyton segíteni kell az ügyetlenebbeknek. Szatmár fia Györgynek példát kell mutatnia fiainak, menyének, nyugalmat és hősiességet kell sugározni környezetének… Egész emberként élnie kell.

Bízzunk benne, hogy Pusztai János trilógiahősének, Szatmár fia Györgynek „egészre törekvése” ma is, bennünk is munkál.