Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az elmúlás érzése váratlanul s hirtelen vág pofán, néha meg is ülepedik, mint szívben a félremagyarázható rosszkedv.
És nem akar elmenni.
Néhány évig a posta fölött laktunk. Tavaszi-nyári vasárnapok déli óráiban, amikor az ember a tágra nyitott ablakon beáramló langymelegtől kissé elpilledve szunyókálás ürügyén kedvtelve horkolhat a műsortalan tévé előtt, gorombán betört a postáról a telefonálók hangos beszéde, a távolba szakadtakkal kapcsolatot keresők tarka zsivaja, veszekedésnek tűnő heves társalgása. A lakosság egyik rétegének afféle vasárnapi fórumává vált a posta előtti pár lépcsős térség, gyakori féltékenységi jelenetek, leánylopási kísérletek színhelyeként is szolgált. Onnan vitték el a vonathoz például a szépséges Mundrát, hogy majd hónapok múltán Jugoszláviából adjon hírt magáról. S hogy a vőlegényét bezárták, mert megszúrt egy Surda nevű fickót, aki elnyerte a pénzét.
A legsűrűbben elhangzó mondatról azt hihette a tájékozatlan járókelő, hogy valami megátalkodott gyilkos kiáltása, mielőtt ellensége szívébe döfi a kést.
Holott csupán válasz volt a beszélgetés folyamatosságát firtató Urbán Unu vagy Urbán Doj fedőnevű kisasszonyok idegesítő okvetetlenkedéseire.
Délutáni fél három körül már egyre sűrűbben csattant el a vészjósló üvöltés: „Da, da, vorbim!”
Hiába csuktuk be az ablakot, a sajátos hangulatú forum romanorum csupán a szomszédos telken zajló futballmérkőzés első sípszavára ért véget; azt hitték, jön a milicista.
Az elmúlás érzését fokozzák hangosra váltó álmaim. Olyanok tolakodnak hasztalan fürkésző emlékezetembe, mint ez a múltkori Dádávorbim is, aki valamiféle rádiónovellát olvasott az agyamba, miközben immár a mostani, véglegesnek tűnő vásárhelyi laká-sunkban időn kívül alszom, aludnék.
Kényszerűen nyomul rám a történet.
„A múlt napokban láttam – az áldásdús tavaszi esőzés harmadik napján – egy úrilányt, akinek szemében örömkönnyek csillogtak. Ott állott csuromvizesen Küküllőhegy egyik elázott utcája torkolatában.
Dádávorbim!
Merész vállalkozással át akart gázolni a sötétlő sárpatakon, melyet a felhabzó szép nyári zápor ihletett. A lány a túloldalra igyekezett, de mielőtt odaért volna, lemaradt a cipellője, és egyszeriben lemerült… a végsemmisülés felé.
Dádávorbim!
De a föld szilárd kérgén kívül még egy másik mentőangyal is megjelent, egy királyberki legény, aki ilyenekhez szokva nincsen, s ezért szájtátilag nézte a tragédiát. Megdöbbenéséből kiocsúdva, hazafiúi kötelesség érzetétől áthatva felkiáltott:
– Mentsük meg, amit lehet!
Dádávorbim!
Nekigyürkőzött, s kampós botjához kapott! Botjának görbe végét a sártengerbe dugta, s a mélységben kotorászott vele, mint azt a vasmacskával tenni szokta, mellyel kútba esett vödröt keres. Egyszerre diadalkiáltást hallatott. Dádávorbim!
– Itt van! Megvan! Tessék, Rózsika!
Letörölte verejtékes homlokát. Másik karjával gyengéden megszorította a lány derekát, hogy szegényke felnyögött...
Az örömtől. Dádávorbim!
S valóban megvolt. A következő pillanatban nagy ívben, vígan repült ki a kövezetre… a ,,kalocsni”.
Merthogy azt itt annak mondják. Német gyártmány, hiszen folyton ezt szuszogja ,,Gott sei Dank”, ,,Gott sei Dank!”
Gazdája helyben masírozott benne tovább, s a megmentett ,,kalocsni” párjának részvevő kérdéseire folyton csak ezt felelgette: ,,Est geht schon!” „Est geht schon!”
Dádávorbim!
– Na most, ez egy igaz mese! Történt az Úr 1917. esztendejében, a szászbogácsi hegy me-gett… És nem is kell külön ecsetelni, hogy a Küküllődomb Rózsikája és a királyberki Szabó Pistu egy pár lettek, és még ma is élnek, ha most nem következne a kolozsvári salátaleves receptje, Kövi Pál erdélyi lakomája alapján…
Dádá, domnicö! Ám terminát!”
Ekkor éles kattanás hasított a dobhártyámba, mintha valakinek éppen nyaktilóznák a fejét.
*
Váratlanul s hirtelen illant el, és valami különös, felszabadító szabadság toppant elém, bárányfelhőből serkent ugrabugráló jókedv.
Végtelen nyugalmú arany napraforgómező közepén találtam magam; eltűnt a kalocsnis Dádávorbim Rózsikástól-Pityustól; és valaki csendesen megjegyezte a közelemben, hogy mégis van élet a halál után –, csak néha fel kell ébredni hozzá.
Sejtem, ki volt.
Dá.