Petelei István

(1852. szeptember 13. – 1910. január 5.)

Marosvásárhely szülötte, máig legjelesebb prózaírója és a 19. század végének legjelentősebb erdélyi novellistája
„Erdélyi író volt. Erdélyi írónak is az a klasszis, mely egy szinten mozog kora európai írószellemeivel” – méltatta Szentimrei Jenő (Erdélyi Helikon 1928. 325. o.).
Azt tapasztalhatjuk, hogy a még 120-125 évvel ezelőtt oly közismert és köztiszteletnek örvendő jeles író, Petelei István életművére ránehezedett a feledés homálya, bár – Szent-imrei Jenő szerint – „az erdélyi kisvárosba lehorgonyzott Petelei egyetemes emberi érzések és egyetemes szépségek művésze”.
Méltányos lenne a 110 éve örök álomra szenderült író iránti adósságunkat törleszteni, és az évforduló alkalmából kötelességünket teljesíteni: a feledés éjjeléből kiemelve nagysága előtt hódolni és megbecsülni értékes életművét!

Petelei Istvánt műveltsége, ízlése, sokoldalú művészi tehetsége (irodalmi, zene- és színikritikusi, képzőművészi, fafaragó tehetség, képzett hegedűs és kitűnő énekes, tehetséges rajzoló), széles látóköre (műgyűjtő, a népi kultúra és népköltészet iránti érdeklődése) a kor európai szellemi áramlatának magasságába emeli.
Petelei, ez a természetimádó író lokálpat-rióta, aki annyira ragaszkodott Marosvásárhelyhez, hogy betegsége idején kikötötte, hogy őt itt temessék el, hogy itt aludhassa örök álmát. Egy úti jegyzetében ezt írta: „Én oda való vagyok … Szívvel-lélekkel hozzánőve erdőinkhez, völgyeinkhez…” 1895 májusában Szovátáról feleségének Marosvásárhelyre írt levelében így ír: „Köszöntöm az erdőket, völgyeket …” (Petelei István irodalmi levelezése, 272. old.)
Ez a meditatív természetű, tépelődő ember már a húszas éveiben tanulmányozta szülővárosa múltját, annak gazdasági (a céhek szokásait), ipari, kereskedelmi és társadalmi viszonyait, ami másik bizonyítéka erős kötődésének.
Kovács Dezső így méltatta az írót: „Egy olyan típust képviselt, amely majdnem ellentéte a kornak, amelyben élnie adatott. Törtető és lármás nemzedék közepette maga volt a nyugalom és a csönd. Finom és előkelő férfiassága irtózott mindentől, ami ízléstelen, ami túlzás, ami sallang, és iszonyodott a durvaságtól egy olyan milliöben, amelynek a levegőjét ez a keverék alkotta”  (Erdélyi Helikon, 1928. 3. szám).
1852. szeptember 13-án született Marosvásárhelyen, örmény-magyar család kilencedik gyermekeként. Apja, Petelei István jómódú kereskedő, anyja, Istvánfi Mária művelt, zenekedvelő, érzékeny lelkű asszony, aki altruista magatartásáról volt híres.  Az életben maradt hat testvér – az anya irányításával – házi vonósnégyest alakított  (P. I. brácsás volt), és naponta zenéltek. Az ifjú kedvence Chopin, Mozart, Haydn és Schubert volt, de különösen kedvelte a szép örmény dalokat. Hajdani tanítója, Bálint László így emlékezik egykori tanítványára: „…a szeretett és soha nem feledhető, szépen éneklő, nagyreményű, angyali gyermek” (Petelei István irodalmi levelezése, 207. levél – 235. oldal). Családtagjai rajongtak érte: Pistinek nevezték.
Iskolai tanulmányait Marosvásárhelyen,  Kolozsváron a Római Katolikus Gimnáziumban végezte. Itt az önképzőkör aktív tagja volt, valamint zenei képzésen vett részt. Betegsége miatt kimaradt egy tanévet, majd Székelyudvarhelyen folytatta. Gyermekkorában apja testvére, Rebi néni nevelte, aki megismertette vele a mesék világát. Színész nagybátyja versmondásra tanította. Szeretett családtagjainak emléke és a meghitt családi fészek légköre, hangulata fel-felsejlik későbbi novelláiban gyógyírként az érzékeny lelkű   novellista lelki vívódásaira.
Érettségi után a pályaválasztásban bizonytalan volt. Anyja papi pályára irányította, de ő 1872-ben, 20 évesen a pesti egyetem böl-csészeti karára iratkozott, ahol történelmi, irodalmi, nyelvészeti, művelődéstörténeti előadásokat hallgatott, és irodalmi dolgozatokat írt. A tehetséges ifjúnak tanulmányai végeztével állást ajánlottak a budapesti Nemzeti Múzeumban, de ő hazatért, hogy történelemtanárként dolgozzon.
1877–80 között egészségi állapota miatt a szülői házban, Marosvásárhelyen élt, kertészkedett, miközben könyvtárakba járt, zenével foglalkozott, történelmi és művelődéstörténeti tanulmányokat írt, s ezeket megjelentette az Erdélyi Híradóban és a budapesti Századok c. történettudományi folyóiratban, valamint a fővárosi Vasárnapi Újság című hetilapban. 1878 áprilisában a marosvásárhelyi Erdélyi Híradó leközli az ifjú Petelei első irodalmi írását, melynek címe Klasszi. 1878–79-ben a fővárosi Ma-gyarország és a Nagyvilág című lapban négy novellája (Klasszi, Kaleidoszkóp, Bocskoros katona, A kegyetlen halott) jelent meg. Közismert íróvá vált, de anyagi helyzete nem javult az írásaiért kapott kevés honoráriumok által.
Az új írónemzedék, amelyhez Petelei is csatlakozott, gyötrő társadalmi igazságok kimondását tűzi maga elé programként. Céljuk a valóság újszerű megközelítése, az élet új oldalainak bemutatása, az új társadalmi
viszonyok  meghódítása az irodalom számára. Az újfajta látásmód új formákat, új írói eszközöket és új műfajt eredményezett. „Abban a korban a novella (melynek lényege a sorsforduló megragadása) rögzíteni tudta a gyorsan változó világ eseményeit, pillanatra felvillantva momentumait “– írja Kozma Dezső (Egy erdélyi novellista – Petelei István, 19. oldal).
Petelei fedezte fel Marosvásárhelyt, az erdélyi kisvárost az irodalom számára. Lehangoló szomorúsággal és nem kevés szatírával figyeli környezetét. Éles valóságlátással ábrázolja a 19. század utolsó évtizedeinek polgári-városi érzésvilágot megszólaltató történeteit. Művészi-írói világa bővelkedik sajátos erdélyi színekben, sajátos nyelvi (népi) ízekben. Egész művészete a századvégi erdélyi életből sarjadt ki: a Maros mente, a Bekecsalja, a Mezőség vagy Gyergyó és nagyrészt Marosvásárhely novelláinak színtere. A céhekbe tömörült kisiparosok, kereskedők, jurátusok, hivatalnokok városából és a székely faluból kerülnek ki hősei. „Petelei novellisztikájának legelévülhetetlenebb értéke az egyéni és szociális tragédiák leheletfinomságú pszichológai analízise” (uo.132. old.).
Az író a témaválasztáson, az élményanyagon túlmenően figyelt a művészi megformálásra és a szigorú valóságtiszte-letre. A modern irodalom elvárásai értelmében pszichológiai síkon, azaz lélekelemzéssel gyakran szimbolikus formában fejezi ki mondanivalóját. A hajdani erdélyi kisváros polgárainak,  kishivatalnokainak és illúziókban élő, boldogtalan női szereplőinek mindennapjait, a Maros menti parasztok és kisnemesek életét ábrázolja. Mozdulatlan világ ez, melyen eluralkodik a nyomasztó egyhangúság. Erről az író így írt: „szelíd, álmos csend terül el az életen”. A valóságigény, az igazmondás szándéka váltakozik az irreálisba, az álmok világába való meneküléssel.
Mindenféle hangoskodástól tartózkodó, magába forduló egyéniségével magya-rázható, hogy irodalmi hősei undorodnak a kor forrongó társadalmi-politikai és erkölcsi viszonyaitól, kegyetlen küzdelmeitől, ezért magányosságba menekülnek, élik a maguk különc életét. Ezek a hősök áldozatok, akik végzetszerűen fogják fel sorsukat. És csak ritkán villan fel életükben egy-egy reménysugár. Gyakran az egész írásmű egyetlen hangulat, egyetlen érzés művészi kivetítése. „Petelei István a nagy erdélyi előd, Kemény Zsigmond pszichológiai  analízisét folytatja, az élet legbensőbb titkaira, a lelki összetörtség finom lelki rezdüléseire figyel” – írja Kozma Dezső (Egy erdélyi novellista – Petelei I., 7. old).
 

Petelei István kolozsvári működése 1880-1891 között

Kolozsvárra költözött, ideiglenesen, hogy tollal keresse meg megélhetését. Irodalom és újságírás elvá- laszthatatlanul, egymást erősítve fonódik össze a 19. század utolsó negyedében. Így alakul ki a novella új formája a tárca(novella).
Az új csapásokon induló író 1880-ban érkezett Ko-lozsvárra, először a Kelet munkatársa lett. Ettől kezdve számára egzisztenciát jelentett az újságírás. Újságíróként járja a várost, sőt a környező falvakat, kereste-kutatta a vidék szellemi felemelkedésének lehetőségét. A naponta végzett riporteri munka során szerzett tapasztalatok gyakran irodalmi élményforrássá váltak.
Ugyanebben az évben választja tagjává a Petőfi Társaság. Ez jóérzéssel tölti el. Gyulai Pál, a korszak abszolút irodalmi tekintélye 1881-ben így jellemezte: „Ön tehetséges ember…” (olvasható Kozma Dezső uo. 54. oldal).
 A Kelet megszűnése (1882. február) után a Kolozsvári Közlönyt szerkeszti. A közíró felelősségével írja: „Mindennap jegyezgetjük a bajokat… Hiány van itt bizony sok: üresség, szegénység, harc, ingerültség, kiábrándultság.” Egy másik lapszámban, 1886. március 5-én fájó iróniával jegyzi meg egy kisvárosi rendezvény láttán: „A műveltség nem tartott lépést a külső formákkal. Az utóbbit könnyebb eltanulni, mint megszerezni az elsőt.” 1884-ben bebarangolja az elmaradott mezőségi fal- vakat, a „szomorú parasztra” figyelve
jegyzetel füzetébe. Ezekben az években több budapesti lapnak elküldi műveit, melyek a lelki válságba jutott, elbizonytalanodó emberek lelkivilágát, belső összeroppanását tárják az olvasó elé. A gondos lélekrajzok (talán Turgenyev hatása) pontos megfigyelésen alapuló jellemrajzok, realista leírások és festői természeti képek Peteleinél a hangulatteremtés eszközei.
Nagyon sok budapesti lapszerkesztő kér tőle novellákat. Kiss József a 65. levélben (118. old.) írja: „Várom a többi kéziratot. …Várom válaszod, és kérlek, siess azokkal a kéziratokkal.” Az akkor Budapesten lap-szerkesztő Benedek Elek így ír: „Uram, fütyüljön már nekem is valamit! (Utalás P. I. A fülemüle c. novellájára, mely megjelent a Budapesti Szemlében) Ugye ír a lapomnak egy kedves »dolgot«?” (84. levél, 134. oldal).
Dr. Csernátoni Gyula a Fővárosi Lapokban Az én utcám c. kötetről 1885 decemberében így vélekedett: „Petelei a legkiválóbb stiliszták egyike. …az öt elbeszélés olyan, hogy frázis nélkül szólva, sorolhatjuk őket újabb elbeszélő irodalmunk legjobb termékei közé.” Az író meditatív természetű, tépelődő ember, aki – művei tanúsága szerint – fogékony a gyönge, letört, küzdelemre képtelen, önbizalomhiányos emberek iránt. Szana Tibor szerint „A fiatal író sötét üvegen át nézi a világot.” Lélekemésztő, pesszimista világ helyzetképei.
A Petelei István irodalmi levelezése (sajtó alá rendezte Bisztray Gyula) című tanulmány szerint több híres íróval levelezett: 1884-ben Mikszáth Kálmánnal (aki Kedves Pistámnak nevezte, 53., 54., 60. levél), 1885-ben Kiss Józseffel, aki a 65. levélben (118. old.) arra kéri, engedje meg, hogy németre fordítsa Az őszi napsugár c. munkáját), vagy Ágai Adolffal (a 97., 98., 99. levelek tanúsága szerint), aki a 69. levélben így méltatja: „…lelkem tartós gyönyörűségére elolvastam a kötetet… mennyire nagyra becsülöm a tálentomát s mily büszke vagyok Önre.”
1886-ban saját lapot indít Kolozsvár címmel. A lap munkatársai lesznek az erdélyi szellemi élet ismert írói, tudósai: Brassai Sámuel, Kőváry László, Szilágyi Sándor (a budapesti Századok főszerkesztője), Sebesi Jób, Thury Zoltán, Csernátoni Gyula, Jékely Aladár. Lapjának helybeli fiatal újságíróit, Gyalui Farkast, Malonyai Dezsőt és Bede Jóbot jóindulatúan bevezeti az újságírás titkaiba – így apa-fiúi kapcsolat alakul ki közöttük, és „fiaim” megszólítással illette őket, bár akkor Ő csak 35 éves volt. Híres jelszava: „Csak egy szabályunk van: igazat kell írni!”
1887-ben az EMKE Kolozsvári Választmánya levélben (83. levél) köszöni meg Peteleinek az egylet javára rendezett felolvasóestek rendezését. „Úgy az erkölcsi, valamint az anyagi siker a Tekintetes Szerkesztő Úr lelkes és buzgó működésének az érdeme” (133. old.).  „Petelei István egyik leglelkesebb, legönzetlenebb ébresztője, szervezője és irányítója a századvégi (19. sz.) erdélyi közügyeknek, szellemi törekvéseknek” – állítja Kozma Dezső (Egy erdélyi novellista – Petelei István, Előszó, 6. oldal). A valóság igézete c. tanulmányában Kozma ezt írja: „A Petelei teremtette irodalmi megújulás áramlatában indul el az írói pályán Thury Zoltán, Kovács Dezső és Malonyai Dezső, aki később így emlékezett vissza: Mintha hallanám néhai kedves gazdánkat és barátunkat, Peteleit, aki írni tanított bennünket…” (93. old). Nem ok nélkül nevezték „az írók írójának”. Mestert láttak benne, olyan író-szerkesztőt, aki szeretettel tanított, anélkül hogy a saját ízlését, véleményét rájuk erőszakolta volna.
Kolozsváron 1888-ban kezdeményezte és szervezte az Erdélyi Irodalmi Társaságot, és ő fogalmazta meg saját lapjában, a Kolozsvárban a társaság célkitűzéseit: „Minél több helyt gyúlnak ki a tüzek az oltáron, annál nagyobb lesz a világosság. Állítsunk irodalmi társaságot! Válasszuk be oda legérdemesebbjeinket!” Majd így folytatja: „Tartsunk felolvasásokat! Ébresszünk érdeklődést az irodalmi termékek iránt! Neveljük a közönséget! Gyűjtsük össze a népi költészet termékeit, s adjuk ki.” Az alapító ünnepségre azonban csak 1890 februárjában került sor, amely esemény megnyitására Petelei személyesen kérte fel Prielle Kornélia színésznőt a 110. levélben (152. old.).
Ugyanabban az évben szeptember 30-án feleségül vette Korbuly Irmát, egy kolozsvári gazdag örmény bankigazgató és lapvállalkozások mecénásának, Korbuly Józsefnek leányát, aki egy marosvásárhelyi ügyvéd öz-vegye volt. Feleségét az író kedvenc női nevén „Zsuzsikának” nevezte, és így vált ismertté irodalmi berkekben is. Kulturált, eszményi feleség volt, aki írásra biztatta, bátorította, betegségében gondozta. Férje halála után hagyatékát gondozta, és kiadta válogatott novelláit és Egy asszonyért című történelmi regényét.
Az író életének termény időszaka volt a Kolozsváron töltött 11 év. Ez idő alatt három kötete is megjelent: Keresztek, Bp.1882, A fülemile, Bp.1886, Az én utcám, Bp. 1886. Az igazsághoz tartozik, hogy művei hivatalos, azaz irodalomkritikusok és neves irodalmi személyiségek tollából származó elismerést arattak, de a remélt közönségsiker elmaradt. Ezekben az években a budapesti Szemle és a Csukássi József által szerkesztett Budapesti Hírlap vagy a Visi Imre szerkesztette Nemzet közli munkáit. A kolozsvári Élet és Irodalomban jelentek meg Az utolsó bobosi lány, Az alku és a Mama szerelme című elbeszélések.

Visszatért szülővárosába, Marosvásárhelyre

1891 őszén – súlyosbodó idegbetegsége miatt – kénytelen lemondani a közírásról, a Kolozsvár című lapjának szerkesztéséről, és visszavonult Marosvásárhelyre. Remeteszegen kertes házban lakott feleségével 1893 októberéig, amikor Marosvásárhelyen lakást vásároltak a mai Retyezát utcában, melynek máig álló kovácsoltvas kapuját ő rendelte egy kolozsvári vasművestől.
Miután súlyos idegbetegségét kezeltette, irodalmi tevékenységét tovább folytatta, és 1893-ban Kolozsváron megjelentette Jetti c. novelláskötetét.
1894-ben Szovátán vásároltak egy háromszobás, kertes házat. Nyaranta a csendes szovátai házukban tartózkodtak, és Petelei ideje nagy részét levélírással töltötte. Igazán jól és teljes nyugalomban csak ott érezte magát. Csodálta a székely népéletet, szokásokat. Ezzel magyarázható, hogy szovátai portájának bejáratához maga tervezte székely kaput állított. (A házát, a kapuval együtt az egykori tanács lebontatta.)
A szovátai táj nagy szerelmese Budapestre barátjának, Jakab Ödönnek ezt írja a 126. le-vélben: „Olyan fenséges szépet az Isten nem teremtett többet, olyan vidéket” (167. old.). A környéket járva, a természetet csodálva veti papírra: „Az erdő nem néma nyáron, amíg él és növekedik. Valami titkos roppanások: a levelek szerelmes sóhajtása, a bokrok mélyén nyughatatlan mozgolódások, egy madár csippenése itt, odébb egy magját szétvető virágfej, egy rigó, mely a familiájával a holnapi napról töprengve beszél … Ó, az erdőnek ezer hangja.” Egy másik festői tájleírás: „Az ősz nálunk Szovátán belemarkolt az erdőbe, s a tölgyfák lombja foltosan megveresedett, mintha vért eresztett volna. Az útszéli virágok színtelenek lettek, és a bokrok vörös, fekete bogyós ágai ledőltek a száradó gyepre. Az oldal megsárgult, a közeledő halál gondolata mintha megijesztette volna a bükköket…”
1896 tavaszán, nyolcévi kényszerszünet után, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság őt kérte fel elnöki tisztségre, amit 1896 márciusi közgyűlésen el is vállalt. Petelei elnöki megnyitója valóságos prog-rambeszéd, melyben megfogalmazza saját világnézeti-írói hitvallását. Álljon itt néhány gondolat a beszédből: „Mi magot vetni igyekezünk. …Társaságba azért álltunk, hogy vessük a szép érzékének a magját a jövendő részére: a szép érzékét, amely fogalomban benne van a jóság és benne van az igazság. … Mentjük, amit lehet.” Tele van lelkesedéssel, bízik a marosvásárhelyi szellemi élet fellendülésében.
Az újjáalakult társaság, irodalomszervezői tapasztalata révén, irányítása alatt újjáéledt, gazdag és változatos tevékenységet fejtett ki: irodalmi felolvasások zenei koncertekkel színesítve, ünnepi (Bolyai Farkasra és a millenniumra emlékező) ülések, székely népköltési, gyűjtési pályázat, majd népmesepályázat, tudományos dolgozatok bemutatása. Ezeket a Marosvásárhelyi Füzetek c. folyóiratban megjelentették. Újabb neves személyi-ségeket, tollforgatókat (Benedek Eleket és barátját, a Budapesten élő Jakab Ödön költő-tanárt) fogadtak a KZST tagjai közé.
1896. június 19-én ezt írta Budapestre barátjának, Jakab Ödönnek: „Te székely! Jó célt szolgálunk és becsületes törekvést. Decemberben a székely Karácsony énekeit, szokásait ismertetjük” (Marosvásárhelyi KZST levelesládája, sajtó alá rendezte Marosi Ildikó, 128.oldal).
Jakab Ödönhöz 1897. március 5-én kelt levelében lelkendezve írta: „a Társaság be-cses felolvasásokat tartott, a jövő hónapban székely nótákat – Csíkból, Háromszékről, Gyergyóból, Udvarhelyről, Marosszékből – mutat be” (uo. 132.o.).
Sajnos 1898 márciusában súlyosbodó betegsége miatt visszalépni kényszerül. A gondos kezelésnek és a harmonikus, boldog családi életnek köszönhetően depressziója enyhült, egészségi állapota helyreállt. 1897-ben Budapesten megjelent ötödik kötete Felhők címen, 1898-ban egy újabb kötet, melynek címe Vidéki emberek.
Az 1899 és 1904 közötti évek termékeny időszak: sokat kirándult, bebarangolta a Székelyföldet „székely szalmaüléses sze-keren”, hobbijának – a zenének, fafaragásnak, barkácsolásnak – hódolt, de felesége biztatására gyakran tollat ragadott, és számos szép művet vetett papírra. Figyelte mindazt, ami az irodalmi életben történit. Ha felkérték, véleményt mondott egy-egy könyvről, felolvasóestről. Újra Szovátán, a csend és nyugalom honában keresett menedéket. Gyakran jött-ment a posta. Széles körű levelezést folytatott íróbarátaival: Mikes Lajossal, Lázár Bélával, Gyulai Pállal, Kovács Dezsővel, akinek első könyvét méltatta, Négyesi Lászlóval, aki a Pallas nagy lexikonában megjelenő szócikkről írt az írónak.
1904 és 1908 között még írt néhány tárcanovellát kolozsvári és budapesti lapokba, és 1905-ben Budapesten megjelent egy kétkötetes válogatás ebben az időszakban írt novelláiból Az élet címen. Levelesládájának tanúsága szerint utolsó levelét 1908. december 21-én Kolozsvárra Gyalui Farkashoz címezte, „Lelkem fiam” megszólítást használva (263. old.). Ezt követően a betegség teljesen leverte.
1909-ben december végén beszállították a kolozsvári idegklinikára. Itt pár nap múlva, 1910. január 5-én hunyt el. Temetése január 7-én volt Marosvásárhelyen, római katolikus szertartás szerint. A temetésén elhangzott nekrológban Bedőházi János tanár így méltatta: „Ennek a földnek a talajából nőtt ki, ennek a levegőnek járásában izmosodott meg, ennek az égnek sugárzásában virágzott ki, s hozta meg gyümölcseit.”

Utóélete

110 éve a béke álmát alussza maga tervezte, ma gondozatlan sírjában. Vég-rendeletében újabb jótékony gesztust gyakorolt: szovátai házát a magyar írók részére adományozta. (Szerk. megj.: A helyén Bocskay Vince szobrászművész háza áll, falán emléktáblát helyeztek el Petelei István tiszteletére.)
Bátran kijelenthetjük: Petelei István – noha vidéken élt – nem maradt provinciális író. Kultúrája, bölcsessége, finom és kiművelt ízlése, műgondigénye meg-óvta a vidékiességtől. Szentimrei Jenő némi pátosszal méltatja: „A legerdélyibb magyar író szárnycsattogva emelkedett fel vidéki szülőháza fészkéről, és meg sem állott
Budapestig, az ország szívéig. Ott megkapott minden lehetőséget és minden elismerést.”  
„Petelei a korszak új utakat kereső irodalmának sokat ígérő tehetsége, rangos no-vellistája, érzékeny tollú publicistája, igényes szerkesztője“ – írja Kozma Dezső (Petelei István: Jutalom. Előszó, 6. old.).
A transzilvanizmus, a transzilván érzés, gondolat, szellemiség művelője, a KZST elnöke és a kolozsvári Erdélyi Irodalmi Társaság alapítója volt. Az utókor expresszionista stílusjegyeket vélt felfedni műveiben, így az expresszionizmus magyar úttörőjét látják benne.
Az összes, Magyarországon és Erdélyben megjelent irodalmi lexikon hosszú (sajnos gyakran tévedésekkel teli) szócikke méltatja Petelei életművét. „A művészetet úgy fogta fel, mint a legmélyebb, legteljesebb egyéni és közösségi sorsvállalást, a nemzeti és az örök emberi érzések, a tájiság (az erdélyiség) és egyetemesség harmóniáját”– írja Kozma Dezső Egy erdélyi novellista – Petelei István című tanulmánykötetében (38. old.).
Irodalmi utóéletére vonatkozóan megjegyezném, hogy tanítványa és barátja, Gyalui Farkas – özv. Peteleiné óhaja szerint („fényt szerezzek az ő drága emlékének”) – posztumusz megjelentette a kétkötetes Elbeszélések c. kiadványt.
Az eltelt 110 évben számos tanulmány és 12 kánonteremtő válogatáskötet (hét erdélyi) jelent meg. Petelei-kánonjának meg-teremtésén munkálkodott Szentimrei Jenő, Bisztray Gyula, Kéri Spielmann József, Kozma Dezső, Máthé József, Pozsvai Györgyi, Nagy Pál, Hunyadi Csaba Zsolt, Urbán László, Török Zsuzsa és a méltatás nélküli Székely Könyvtár-28 című, 2014-es kiadvány. Erről az új novelláskötetről Márton Evelin a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 180. oldalán így vélekedik: „A novellák frissek, elevenen lüktetnek; mondanivalójukat tekintve gyakran az az érzésünk, hogy szerzőjük nem száz esztendeje, hanem tegnap, tegnapelőtt, ma írta őket” (2015. 4. sz.).
Nyilassy Balázs elismeréssel írt róla, „marosvásárhelyi européer”-nek nevezte. Hegedüs Géza szerint Petelei István „Világ-irodalmi méretekkel mérve is a századforduló legnagyobb elbeszélői közé tartozik.”
Vásárhelyen pedig, felsőbb parancsra, a Petelei István nevű utcát is eltörölték!
A szív nemességében és jóságában felülmúlhatatlan marosvásárhelyi író küzdelmes, de értékteremtő élete lezárult. A jelenkor helybeli közművelődési és irodalmi társaságaitól, egyesületeitől, szervezeteitől (nem szeretném megnevezni!), a város magyar kultúránk iránt érdeklődő közvéleményétől kérdezem: ez a rendkívüli, nagyszerű EMBER és ÍRÓ, aki a mi városunk életének nem csak társadalmi, irodalmi krónikása, de szellemi irányítója volt (mint a KZST elnöke), és akinek a szíve hevesebben dobbant, ha szülővárosára
gondolt vagy történelméről írt, és ha szép örmény dallamokat dúdolt… Petelei István annyi figyelmet nem érdemel, hogy életművéről eltávolítsuk a feledés porát?! Ébredjünk végre fel az illusztris „szellemet” lebecsülő tunyaságból!
Megítélésem szerint a folyamatosan változó világban van, ami állandó marad: az pedig Petelei István életművének elvitathatatlan értéke.

 Irodalomjegyzék:
 Kozma Dezső: Egy erdélyi novellista – Petelei István. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969.
Kozma Dezső: A valóság igézete. Írók kolozsvári szerkesztőségekben a századfordulón, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1972.
Petelei István irodalmi levelezése. Sajtó alá rendezte Bisztray Gyula, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980.
Petelei István: A jutalom. Novellák. Válogatta, az előszót írta Kozma Dezső, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1986.
A Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája (1876-1948). Sajtó alá rendezte Marosi Ildikó, Kriterion Kk., Bukarest, 1973.
Kéri Spielmann József: Petelei István. Válogatott elbeszélések. Állami és  Művészeti Kiadó, Marosvásárhely, 1956
Shöpflin Aladár: Petelei István. Nyugat 1910./ 84. sz.
Dávid Gyula: Igaz Szó, 1956./10. sz.
Márton Evelin: Petelei István Válogatott novellák című kötetéről. Székelyföld  kulturális folyóirat, 2015.április 4. szám
 
Elektronikus dokumentum:
Török Zsuzsa: Petelei novellái. dea.lib.unideb.hu/dea/bistream/handle/CSKF13Petelei-1.pdf         
Bárdosi Dóra: Petelei István novellái és a kánonképzés. 8gradus.kefo.hu<   archive 2017/ART