Periprava (3.)

A 0830-as egység nyomai

A kommunizmus által a Duna-delta munkatáboraiba, Peri-prava hírhedt lágerébe száműzött ártatlanul elítéltek közül kegyelettel emlékezünk Csiha Kálmán református püspökre, Mózes Árpád evangélikus püspökre, Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkészre, Páskándi Géza költőre, sorstársaikra. Egyúttal köszöntjük az idén augusztusban 90. évét betöltő Dávid Gyula irodalomtörténészt, szerkesztőt, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnökét.

Peripravától három kilométer távolságra, immár teljesen „ország végi, világ végi” hangulatban helyezkedett el Románia leghírhedtebb munkatábora, a legkegyetlenebb hazai gulág, hivatalos megnevezése szerint a 0830-as egység. Az egykori munkatáborhoz valamikor külön „település” tartozott, amely mára lekerült a térképről. A munkatábor megszűnt, a hozzá tartozó állatfarm is beszüntette működését, mindez már a múlté. Amire már csak romok emlékeztetnek. Miközben rajtunk (államon, önkormányzaton, intézményeken, közösségeken és egyéneken) múlik, hogy meddig és hogyan emlékezünk mindazokra, akik az egykori kommunista hatalom áldozatai voltak. Itt, Peripraván, a 0830-as munkatáborban.

De mi is maradt meg az ötven-hatvan évvel ezelőtt virágkorát élő 0830-as egységből? Legfeljebb romok, még a lelkekben is. A fokozódó tehetetlenség, vagy még inkább a múlt elfeledésére, a szomorú valóság eltakarására irányuló tudatos, tudattalan törekvések miatt sok minden pusztulásra ítéltetett és feledésbe merült. Pedig a múlt emlékeit meg kell őrizni, a történelmi kegyhelyeket a köztudatba kell helyezni, és lehetőség szerint megtartani mindazt, amit lehetséges. Románia leghírhedtebb lágere bizonyára megérdemelne néhány tájékoztató feliratot, vagy legalább egy helyreállított és múzeumnak berendezett épületrészt. Ellenben egyetlen felirat sincs sem a faluban, sem az egykori munkatábor területén, ami felkeltené az arra járó figyelmét, tájékoztatást adna az egykori helyzetről. A „világ végi” földrajzi elhelyezkedés erre a hiányosságra nézve nem lehet indok. A kegyeletük lerovására Peripravára szórványosan érkező leszármazottak mellett bizonyára többen elzarándokolnának az egykori kommunista munkatábor helyszínére, ha annak megfelelő reklámja és vonzereje lenne. Vagy mégis?

A hivatalos szervek sok évtizedes érdektelenségére időközben magánérdek jelentkezett és terebélyesedett el. Ennek tulajdonítható, hogy egy évtizede az egykori 0830-as egység, az ország leghírhedtebb munkatáborának a területe ma az Ultima Frontiera (Lastborder Frontier – magyarosítva: Utolsó Határállomás) „intézmény” spanyol főrészvényesének és francia alrészvényesének a birodalma. A helyrehozott és újra használatba kerülő épületek magántulajdon tárgyát képezik a hozzájuk tartozó területtel és környékével együtt. Ugyanakkor a vállalkozás tevékenysége messze túllépi a még mindig többségi önkormányzati tulajdonban levő egykori munkatábor földterületét. A Duna-delta és az egész ország legjobban reklámozott, színvonalasan kiépített és nyugati turistákat csalogató, állatok megfigyelésére és fotózására szakosodó madárparadicsomában a 41 állatlest – többnyire madárlest – a valamikori haláltábor sokszorosát kitevő területen helyezték el. Ez a terület már több négyzetkilométeres, időközben létrehozott halastavakban bővelkedik, „bonyolult” úthálózattal rendelkezik. Bejárására az Ultima Frontiera (mindenhol így jelenik meg az angol nyelvű szövegekben) nemcsak terepjárókat biztosít a turisták számára, hanem elektromos működtetésű kétszemélyes járgányokat is. 

Bármilyen ellentmondásos, annál tényszerűbb: Románia leghírhedtebb gulágjának a helyén ma az ország leghíresebb állat- (madár-)leső helyszíne épült ki. Aki a parancsnoki épület elprivatizált maradványaira épülő, nádfedeles szálló vendége, és a tizenhat szoba egyikében lakik, az aligha gondol a „véres múltra”. Bár az internetes ismertető szövegben a sorok között megtudható, hogy a négycsillagos szálló egy egykori munkatábor parancsnoki épületének a helyén található, a helyszínen semmi egyéb nem utal a szomorú múltra. Legfeljebb sejtetnek a romok, de az sem biztos, hogy egyáltalán feltűnnek a turistának. Aki arra is gondolhat, hogy egy egykori mezőgazdasági farm, valamikori termelőszövetkezet maradványai kandikálnak ki a bokrok, a nád mögül. Vagy egyáltalában: semmire sem gondol. Csak gyönyörködik a természet nyújtotta szépségekben.

Kevesekben tudatosodik: párhuzamos világ vesz körül. Legfeljebb annak tűnik fel, aki egykori hozzátartozója szenvedéseinek a helyszínére tart. Ő biztosan észreveszi ezt a párhuzamosságot. És amennyiben előtte megfelelő információkat gyűjtött a faluban, megérti a Hotel, Ferma, Granja eligazító feliratok lényegét, amelyek a környék bejárását elősegítő földrajzi jellegű tábláknál (South, North, Lagoon) jóval többet mondanak neki. A Hotel az egykori parancsnokság épülete, a tömeggyilkos Ion Ficior székhelye; a szállodai szobák egykor irodák, vallatószobák, kínzások helyszínei voltak. A Ferma az a terület, ahol a börtön alkalmazottai éltek a parancsnoki épülettől balra elhelyezkedő részen. A Granja az egykori munkatábor túlsó felében létrehozott állatfarm. A kívülálló számára a Hotel a négycsillagos szálloda, a Ferma a szálló néhány alkalmazottjának otthont adó hely, a Granja pedig az állatfarm romjainak a területe. Sőt, még az is elképzelhető, hogy minden romot besorol az egykori termelőszövetkezet égisze alá! 

Munkatábor vagy szálloda? Ugyanannak a fogalomnak más-más megnevezése, csak az idő kereke fordult közben egyet-kettőt.

A 0830-as számú kommunista munkatábor úgy maradt meg a helyiek emlékezetében, mint a börtön, sőt még inkább: a Vörös Ház. A kifejezést gyűjtőnévként használják, nemcsak a valamikori épületre utalnak vele, hanem az egész környékére. Történelmi léptékben: a börtönkörülményekkel vetekedő munkatáborra. Bár ez csúsztatás, mivel a hatvanas évek elején, a láger iránt táplált politikai célok kiteljesedése idején még nem létezett Vörös Ház. Ezután épült, a munkatábor „második virágzása” idején, elsősorban adminisztratív céllal, az új kihívásoknak eleget téve. Az egykori politikai elítéltekre kiszabott gátépítés és nádvágás helyét ugyanis a mezőgazdasági munka kiteljesedése váltotta fel, amit a hetvenes évek végéig még itt élő elítéltek, no meg a falu lakossága végzett. A vörös téglával fedett Vörös Házban valamikor irodák működtek. Az elítéltek vetették hozzá a téglát. Idősebb helyiek visszaemlékezése szerint még mozit is berendeztek, és időnként filmvetítés zajlott. Aztán a rendszerváltással nemcsak a mozi szűnt meg, hanem a téesz hanyatlásával az egész épület pusztulásra ítéltetett. Végül lebontotta a francia tulajdonos, és a rossz nyelvek szerint a téglát eladta. 

Amúgy a munkatábor negyven évvel ezelőtti megszűnését követően számos téglaépület, barakk lebontódott, és már legfeljebb sejtető halmok, némi törmelék, esetleg látható módon betonlépcsődarabok maradtak meg. De többtucatnyi épületmaradvány is fellelhető a környéken. Ezeket is három csoportba lehet osztani, az eligazító táblák logikája szerint. Az egykori láger mintegy hatvanhektáros területére belépve fellelhető az egykori vízállomás néhány épületének a maradványa, aminek az azonosításához mások magyarázatára van szükség. Száz méterrel arrébb az út elágazik. Balra épültek ki a börtönalkalmazottak és családtagjaik elszállásolására hivatott téglaházak, no meg a mindennapjaikhoz szükséges épületek. Kantin, bolt, iskola működött valamikor. Ma már nem könnyű azonosítani az épületmaradványokat, de az egykori étkezde jellegzetes kéménye is arra emlékeztet, hogy valamikor virágzó élet zajlott errefelé. Négy épület helyre van állítva, egyesekben a szálloda alkalmazottai laknak, másokat raktárnak használnak. Miközben a kutyaugatás arra figyelmezteti az arra bóklászó idegent, hogy vigyázat: magántulajdon is létezik a világon!

A jobb oldali út az egykori parancsnoki épülethez, a helyére épült szállodához vezet. A szálló nyílt területen fekszik, enyhe magaslaton, ami megkíméli a vízállás emelkedésétől. El van kerítve, az egyik végében melléképületek, a másik végében grillezésre és napozásra alkalmas hely van kialakítva. A fásszín mögött, immár a kerítésen kívül, betonlapokból kialakított tér, bizonyára az egykori gyülekezőhely maradványa. Mily sokat mesélhetnének ezek a betonlapok, vagy még inkább alattuk a föld, amikor még nem volt betonozás! A szálló bejáratával szemben a dzsipek és a vendégeknek szánt elektromos járgányok parkolására alkalmas hely. Igencsak szabad a ki-be járás, de hát aki eljutott idáig, az bizonyára „rossz ember nem lehet”. És a háttérben amíg a szem ellát: nád, nád és nád.

A nádból épületmaradványok kandikálnak ki. Egyeseket ma már alig lehet megközelíteni. De ott ágaskodik mindvégig a kérdés: milyen célt szolgáltak a nádasban megbúvó, megközelíthetetlen vagy nehezen megközelíthető épületmaradványok? Elítéltek laktak-e bennük, vagy inkább őrök? És hol volt a többi elítélt immár feledésbe merülő barakkja, a túlzsúfoltság idején hol alakítottak ki összetákolt uszályokat? Hogyan történt az őrzés? Hol lehetett tisztálkodni? Hogyan indult és hogyan fejeződött be a munkatábor bármely hétköznapja? Csak néhány a hallgatásukból egyre inkább felszínre törő kérdések közül. 

Az egykori munkatábor központjától, az egykori parancsnoki épülettől, a mai szállótól százméternyire eltávolodva, a környező „nádmentes” területen rátalálunk a leglátványosabb romra. Ezt szokás lefotózni, ez található meg a neten, ez a peri-pravai láger egyik jelképe. Tetőzete ma már nincs, szabadon besüt a nap és a hold. Egykoron hat-hét termet választottak el a falmaradványok, közöttük vadon nőtt bokrok kandikálnak ki. Az ember formálta idő végességét és egyúttal a természet mindenekfelettiségét hirdeti. 

A szálló vendégeinek a többsége inkább madárlesre igyekszik, akár hatalmas teleobjekíves fényképezőgéppel az oldalán, mintsem a romok között bóklásszon. Nem valószínű hát, hogy még tovább merészkedik abba az irányba, ahol valamikor a Vörös Ház állott, ma viszont nincs számára izgalmas állatles a környéken. Ráadásul itt egy területrész nem a francia–spanyol vállalkozó tulajdonában és használatában áll, hanem az emlékjelet létrehozni kívánó két szervezetnek adományozta a település önkormányzata. Ide elsősorban azok jönnek el, akik nem a természet élővilágának a tanulmányozását, hanem őseik tiszteletét tartják elsődlegesnek. Az irántuk érzett kegyelet miatt tették meg a nagy utat, amelynek akár végállomásának tekinthető ez a hely. Szent hely, zarándokhely. Külsőségeket mellőzve, annál mélyebb lelki átérzéssel. A két éve felállított ortodox fakereszt mégis arra utal, hogy valami itt mégiscsak készülőben van.

Aki még tovább merészkedik, és még jobban eltávolodik a szállótól, az elérhet az egykori munkatábor túlsó felében létrehozott állatfarm maradványaihoz. Ennek a mai neve, amint tábla is hirdeti az irányt: Granja. A táblán, mint mindegyiken, a háttérben egy sakál figurája és a terület neve: Ultima Frontiera. A termelőszövetkezet tehenészete helyén itatásra szolgáló robusztus betonvályú, számos épület helyén még fellelhető szellős ajtók és ablakok, cseréppel fedett istállók, tehéncsontok. Nos, a termelőszövetkezetek virágzásának a korszakát is betemette már a történelem. Pedig olyanok is voltak a munkatábor politikai elítéltjei között, akik kezdettől fogva nem támogatták a magántulajdonú gazdálkodás helyére kényszerített közösségi szövetkezeti formát. A munkatábor is, az állatfarm is a pusztulás martalékává vált immár!