Periprava (2.)

Az elítélt unokája meglátogatja az egykori kommunista élharcost, és sört fizet a börtönőr fiának

Periprava napjainkban mintegy kétszáz állandó lakosú falu, ami az utóbbi időben folyamatosan csökken. Lakói többnyire lipovánok, óhitű orosz nemzetiségűek. Jelenleg a faluban egyetlen értelmiségi él, Fănel Danilov tanító, aki 61 esztendejével lassan, de biztosan közeledik a nyugdíjas éveihez. Az amúgy kiterjedt iskolaépületben mára már csak két termet használnak: az óvodában, valamint az összevont elemi osztályban folyik az oktatás – románul. Jelenleg összesen hat elemi iskolás gyermek van. Ők már nem beszélik az oroszt, mint szüleik, nagyszüleik. Otthon is, az iskolában is románul értekeznek egymással. Amúgy a peripravai elemi iskolából a községközpontba lehet beiratkozni általános iskolába, ahova még megoldható a napi ingázás. Középiskola viszont csak Sulinán van, esetleg a még távolabbi Tulceán, ami már bentlakásos életkörülményeket feltételez. A tanító felemlegeti azt az időt, amikor – bár rövid ideig – tízosztályos iskola működött Peripraván, ahova húsz-harminc iskolás járt összesen. Még a munkatáborból is jöttek. Gyermekkorából visszaemlékezik arra, amikor az elítéltek farkaskutyás kísérettel vonultak a falu határában, no meg a kétségbeesett jajkiáltásokat sem feledheti. Danilov tanító Kolozsváron végzett, elbeszélése szerint ott sok magyarral megismerkedett és megbarátkozott. Harmincöt éve tanítóskodik a szülőfalujában. A közösségét helyi szinten képviselő lipovánként nagy a megértőkészsége a kisebbségi problémák iránt. A legutóbbi választásokon a Konstanca megyei körzetből a bukaresti parlamentbe váratlanul bejutó magyar képviselőjelölttel annak idején igen jó kapcsolatokat ápolt. 

A másik értelmiségi maga a pap, de ő kevesebbet tartózkodik Peri-praván, mint amennyit távol van híveitől. A családja ugyanis Tulceán él, ő maga a menetrend szerinti hajóval szokott lejönni gyülekezetéhez a hétvégére, vallási ünnepekre. Ha esetleg sürgős, mindig van kéznél gyorsjárat. Isteni célokra bizonyosan. 

A tanítón és a papon kívül alig akad néhány személy a faluban, aki állami alkalmazott, fizetést kap. Ma már csak tucatnyi talpraesett középkorú férfi él Peripraván, akik némi biztatást jelentenek az élhető jövőre. A valóság mégis az, hogy a falu fokozatosan kihal. És mi lesz az üres házakkal? Ma egyre többen birtokolnak házat Bukarestből vagy máshonnan. Négyzetméterenkénti két-három eurós árral kell számolni, de akár ennél többel is. Régi lejben kétszázmillió lejért megvásárolható egy ház. Aki megszereti az itteni sajátos életet, az szívesen visszajönne később. Ehhez nyújthat lehetőséget a saját ingatlan. 

Periprava társadalmi életének a központja, talán egyetlen helyszíne a kocsma. Az a hely, ahol sikerül jellegzetes helybeli alakokkal szóba elegyedni, és egyet s mást megtudni tőlük. A hitelesség és az ellenőrizhetőség igényét fenntartva, ugyanakkor a közhangulatot megtapasztalva.

Nichita Cosmin 1949-ben született Peripraván, sokan Stănescunak becézik a nála ismertebb Nichita, a költő neve alapján. Láthatóan erre ő meglehetősen büszke. Kopasz feje és trajános mosolya miatt én magam inkább a Băsescu ragadványnévvel illetném. Ráadásul a dicsekvés sem áll távol tőle, szívesen beszél, és kertelés nélkül kimond igazságokat, féligazságokat. 1964-ig a faluban gyermekeskedett, így hát ma is visszaemlékezik a falu határában menetelő rabokra, a riadókra, sőt a „láncra vert” szököttekre is. Tizenöt évesen Bukarestbe került, ott a kommunista ifjúsági szervezet felkarolta, bevonta a mozgalmi tevékenységbe. Később Tulceán telepedett le, hajón dolgozott matrózként. 1996-ban tért haza szülőhe-lyére, ahol a mai napig vegyes megítélésben részesül. Egyesek megvetik pártos múltjáért, és némi túlzással „Sztálin pribékjének” nevezik (négyéves volt annak halálakor). Mások a falubeli társaitól eltérő karrierje miatt bölcs embernek tartják, akinek a véleményére érdemes adni. Az tagadhatatlan, hogy sajátos és „kiemelkedő” figura a kocsmát délutánonként rendszeresen látogató férfiak körében.

Nichita családi élete rendezetlen, bizonyára ivócimborái sem dicsekedhetnek sörözgetésük idején békésen otthon szorgoskodó asszonyságról. Lányai a „szomszédos” Chilián élnek, öt unokája van, ők többnyire Tulceán tanulnak. Felesége elhagyta, így hát egyedül tengeti az életét egy kutya, egy macska és tucatnyi baromfi társaságában. Hétszázötven lejes nyugdíja helyi szinten nem megvetnivaló, sokakhoz viszonyítva akár „rengetegnek” mondható, de korántsem elég. Mivel a napi söradag elviszi a nyugdíj jó részét, idénymunkát vállal, ha erre lehetősége adódik. Bevallása szerint nemrég a temetői ásatásoknál is besegített, amikor újabb rabsírokat tártak fel a szakemberek. „Szerencséje volt!” – mondta a lágerből élve hazakerült nagyapámról, és ezzel fején találta a szöget. Szavai azóta is visszhangoznak bennem.

Nae Nichita vendégszeretete töretlen. „Levágunk egy tyúkot, és ott alusznak a házamban, az ikonok között!” – szólt a meghívás már a kezdetekkor. Szerencsére már volt szállásunk. Később halat sütött volna nekünk, krumplival. Többszöri hívásának egyszer eleget tettem, meglátogattam otthonában. Szombat délután volt, a kocsmai nyitás előtt egy órával. Éppen a kályha fölött elhelyezett priccsen heverészett. Az ágy felett giccses óra, a berámázott családi fényképek és az Utolsó vacsorát megelevenítő gobelin között. A szoba hiányozhatatlan kelléke a falra akasztott kereszt és ikonok, no meg az akkumulátor által generált saját szabadalmú világítás. A faoszloppal kitámasztott, hirtelen beomlástól óvott szobában megtalálható továbbá mindenféle elnyűtt ruhadarab, faliszőnyeg, giccses tárgy. A raktárhelyiségben pecabotok széles választéka. Az udvaron kutya, cica és tyúkok élnek békés szimbiózisban. A háromoldalú, nádból készült, nyitott bejáratú árnyékszéktől nem messze kukoricacsövek száradnak. Hátul, a kertben, kevéske izabellaszőlő és néhány fa – tüzelőnek. A bejáratnál kis átmérőjű kút. Kell-e még valami a boldogsághoz?

A kocsmai törzsvendégek közül egyesek hőbörögnek-háborognak, mások csendes belenyugvással nyúlnak a söröspalack után. Szóba kerülnek a polgármester állítólagos üzelmei, amiként saját vagy mások kezére játszott át halastavakat. A férfiak söröznek, miközben az élelmiszerüzletbe be-betéved egy-egy nő, otthonról elküldött gyermek. Kenyérért, vécépapírért. Amikor a hangulat a tetőfokára hág, kérésemre oroszul ismételgetjük el, hogy: „Egészségünkre!” Miközben a maroktelefonom továbbra is ukrán jelet fog, teljes a megértés. Román–magyar–lipován, orosz–ukrán barátság körvonalazódik... 

A „barátság” jegyében, sőt mi több, azt kiszélesítve, eleget teszek egy keleties arcvonású csóró figura kérlelésének. Úgy tűnik, neki hitelben sem futja sörre. Adok öt lejt, de köszönet helyett még kér ötöt. Tíz lejbe kerül ugyanis a két és fél literes palack temesvári sör. Ugyanannyi, mint két üveg csíki (nem igazi tiltott, hanem Ciuc) és egy kenyér. Csak arra kérem, hogy másokat is kínáljon meg. Az egyik cimborájával osztja meg a sört, széles vigyorral mosolyognak, amikor lefényképezem őket. Ismételten felszólítom, hogy másoknak is töltsön, de ennek nem tesz eleget. No, másnap már semmi esélye sem lesz újabb söradományra…

Kegyencemről megtudom, hogy – általam is észrevett vonásai alapján – „Japonezu” (Japán) a beceneve. Sörözgetés közben azzal dicsekszik, hogy ő temette el nemrég Dabiját, a falu nyugdíjas tanítóját. (Utólag leellenőrizve a kétes információt: ő vette fel a pénzt a temetésre, amivel Sulinára ment, jól leitta magát, és onnan hozták vissza a faluba.) Dabija tizenkét testvér közül a legkisebb volt, családot nem alapított, egyedül tengette életét. Legionáriusnak tartották, pedig tulajdonképpen az egyik testvére szimpatizált a vasgárdistákkal. A kommunista rendszer nem bocsátotta meg a bátyja bűneit, és még a rokonságot is nyilvántartotta, ezért a fiatal tanítót kezdetektől a deltába helyezte ki. Rövid szentgyörgyi és leteai kezdet után Peripraván állandósult az élete. A „világ végén”. Végtére is, itt jól érezte magát. Volt valaki, különleges és öntörvényű személyiség. Ma is emlegetik, hogy nyakkendőben járt a faluban, ilyen „ünnepélyesen” jött a kocsmába. Bizonyára a kommunista rendszer elleni tiltakozásképpen rögzült bele ez a tartás.

Közben Japonezuról kiderül, hogy rendőr volt, de „fenéken billentették”, amikor a parancsnokra szegezte a fegyvert. Szerencséjére a halálbüntetést ekkor már eltörölték, így megúszta húsz év büntetéssel, és tíz év után szabadult. A Duna-csatornánál dolgozott, Cernavoda környékén. De megismerte a dutyi hűvösét egy másik ivócimbora is, a falu szülötte, Lestarov Nicon. Húszévesen addig járt a lányok szoknyája után, amíg másfél évet nem kapott a sofőr apuka feljelentése alapján. Peripraván raboskodott, igaz, már a hetvenes évek járták. Addigra lényegesen enyhült a légkör. Ma is jól emlékszik arra, hogy Maria Cioban helikopterrel érkezett, és előadást tartott az elítélteknek. Akik nádfedeles, betonpadlójú barakkokban laktak, emeletes vaságyakban aludtak. Mezőgazdasági munkákat végeztek, lovak, tehenek, juhok, kecskék kúrálása töltötte ki mindennapjaikat.

A kocsmai történetek pikantériája, hogy beszélgetés közben arról értesülök, hogy Japonezu apja egy ideig börtönőr volt. Szóval én, egy peripravai politikai elítélt unokája, vettem egy sört a börtönőr fiának. Megbékélés, megbocsátás, társadalmi igazságtétel ez a javából!