Periprava – Utazás Románia végpontjába

Az 1956-os magyarországi forradalomra emlékezve részleteket közlünk dr. Ábrám Zoltán Az igazság szabaddá tesz című könyvéből.

A peripravai láger helyszínét tavaly szeptemberben kereste fel a szerző. Az írás közlését az is időszerűvé teszi, hogy az egykori lágerparancsnok, Ion Ficior a múlt hónap végén halt meg. (sz.m.)

Tulcea a Duna-delta főbejárata. Galac vagy Brăila felől autóstól – éjjel nem közlekedő – kompon átkelve, Slobozián át a vizet átszelő hídon, a kompközlekedés programjától és esetleges zsúfoltságától függetlenítve, ám hozzánk képest némi kitérővel közelíthető meg. A kikötőváros felett kevesebb mint tíz kilométerrel az immár határfolyó Duna Tulcea-ága válik le, miközben a Kilia-ág végig az ukrán határ földrajzi elválasztóvonala. A megyeközpontot elhagyva, a Duna újabb két ágra, a Szulinai- (Sulina) és a Szent György- (Sf. Gheorghe) ágra szakad. A legtöbb turista erre veszi az irányt: rövidebb, olcsóbb, számára látványosabb. Viszonylag kevesebben haladnak visszafelé a Dunán, és választják a Kilia- (Chilia) ágat. Közülük is határozott kisebbségben vannak azok, akik a végállomásig tartanak, akár helybeliként, akár turistaként.

Tulcea kikötőjéből a Navrom menetrend szerinti járata száz kilométeres utat tesz meg Peripraváig. A kezdeti néhány kilométer kivételével, végig a határt alkotó Kilia-ágon halad. A Kilia-ág menti nagyobb települések a Duna bal oldalán Ukrajna területén találhatók: Izmail, Kiliya, Vylkove (Vilkove). Ebben a sorrendben, egyúttal nagyság szerint. Izmailban látványos pravoszláv templomok, homokos strand, árukikötők váltják egymást. A jobb parton fekvő „román Chilia” (Chilia Veche) a legnagyobb település ideát, összességében a negyedik. 

Chilia Veche kikötőjétől még egy jó órányi hajózásra fekszik Periprava. Bár a világ végének mégsem nevezhetjük, Románia végének, utolsó településének annál inkább. Tulceától katamaránnal majdnem négyórai hajózás, megszokott járattal öt óránál is több. Amúgy hetente négyszer jár hajó, egyszer-egyszer mindkét irányban katamarán. Télen, menetrend szerint, heti három hajó közlekedik. A sajátos menetrendet nemcsak a turistának, hanem a helybeli lakosoknak is figyelembe kell venniük. Utóbbiak olcsóbban, félár alatt utazhatnak – ügyet intézni, szükséges holmikat bevásárolni és cipelni, vagy éppen munkahelyre, iskolába tartva, vagy onnan a hátrahagyott rokonokhoz „igyekezve”. 

Marosvásárhelyről eljutni Peripravára több időbe telik, mint akár az európai földrészen kívüli Amerika nagyvárosaiba. Tizenöt óra az utazási idő autóval, komppal és hajóval összesen, amire még rá kell számolni a tulceai tartózkodást: szállással vagy anélkül, de az autó hátrahagyásáról feltétlenül gondoskodva. Már ebből az összehasonlításból kiindulva is kijelenthető: Periprava Románia végállomása. Bár ide tartozik, az Európai Unió része, mintha országon és unión kívüli terület lenne. Az Orange mobilhálózat Ukrajna területén üdvözli az erre vetődő idegent, és percenkénti két eurónál magasabb tarifákra figyelmeztet. Áfa nélkül. A dilemma csakis a turistának szól, a maroktelefont használó helyiek ugyanis szinte kivétel nélkül a Digi hálózatát használják. Ugyanis kitűnő a jel a falu felé magasló Digi-jelerősítőnek köszönhetően. 

Van még egy meghatározó „világvégi”, vagy legalábbis Románián és unión kívüli adalék. A falu lakosainak az esetleges sürgősségi ellátását ugyanis a Dunán – és egyúttal az országon és az Európai Unión – túli ukrán kisváros, Vilkove biztosítja. Határrendészeti segédlettel, egyezményes emberbaráti és gyakorlati alapon. Ha ugyanis egy nőnek beindulnak a szülési fájdalmai (néhány potenciális eset azért akad a település szintjén), vagy éppen csillapíthatatlan epegörcs, esetleg hirtelen átfúródott vakbél kínozza, akkor életmentő lehet beülni a határrendőrség csónakjába, és a túlsó parton bizonyos szintű egészségügyi ellátásban részesülni. Amúgy nem az a gond, hogy a peripravai lakosoknak nincs háziorvosuk, hanem az, hogy az egészségügyi ellátás biztosítása időben eltolódik. A legközelebbi, csupán alapszintű, orvosi ellátás a 18 kilométerre és legjobb esetben is háromnegyed órányi járásra fekvő C. A. Rosetti községközpontban igényelhető. A legközelebbi „olyan, amilyen” szakorvosi ellátást a Duna-delta egyetlen városának, Sulinának a kicsiny kórháza biztosíthatja. Ez, időben, Peripraváról, a nehezen járható homokos talajú úton, dzsippel is két órát vesz igénybe. Ráadásul az okoz némi bonyodalmat, hogy a városka a Sulinai-ág túloldalán fekszik, tehát a vízen való átkelés is időbe telik. Elméletileg Tulcea kórháza lehetne a legbiztosabb pont, de korántsem sürgősségi esetre. Ugyanis a megszokott hajójáratokhoz képest háromszor gyorsabban haladó gyorsforgalmi vízi járműnek legalább másfél órára van szüksége. Ez oda-vissza minimum három óra. Adott esetben általában ennyit nem várakozik sem a szülési fájdalom, sem az epegörcs, sem a perforált vakbél. 

Harmadrészt, az unión kívüli állapot érzetét erősíti, hogy a legtöbb nem romániai, azaz külföldi rendszámú autó – brit. Immár brexites. Tucatnyi, másfél tucatnyi jobb kormányos járgány lehet a faluban. A magyarázat erre nyilván az, hogy ezeket az autókat már „leírták”, nem fizetik utána az adókat, de amennyiben még működnek, az itteni homokos, dűnés utakon igencsak megteszik a magukét. Amíg „ki nem lehelik a lelküket”. Utána pedig roncsokként követhetik a falu életét valahonnan az út mentéről, immár mozdulatlanul.

Periprava legelső és legfontosabb intézménye a hajókikötő. Mondhatni ez a köldökzsinór a külvilággal, az anyával létrehozott tápláló összeköttetés. Hiányában megszűnnének a külső kapcsolatok, ezért a hajójáratok a fennmaradás és a megmaradás biztosítékai. Eseményszámba megy a falu és lakói éle-tében, amikor menetrend szerinti, esetleg azon kívüli hajójárat indul vagy érkezik. Ilyenkor a kikötő előtt felirat nélküli „taxik” széles választéka sorakozik, s a legkülönbözőbb járművekkel (szekér, utánfutós traktor, személyautó, kombi Dacia, dzsip, platformos járgány egyaránt szóba jöhet) várják az előre bejelentett vagy bejelentetlenül felbukkanó klienst. Utasoknak és áruiknak kijáró légtérrel. A hajóval sorra érkeznek az utasok, ki bőrönddel, ki piaci paprikával, ki építkezéshez szükséges cementzsákokkal, ki frissen beszerzett alkatrésszel. Szinte minden a hajón érkezik a faluba. Onnan viszont már nemigen szállítódik tovább. Így hát a házak udvarán, az utcán, mindenhol meglehetősen sok a kidobott holmi. Közöttük legfeltűnőbbek a roncsautók. Vagy a roncsnak kinéző, rendszámtáblás vagy anélküli járgányok, amelyek amúgy még működőképesek. Nyilván, csak helyi használatra, a sajátos adottságokhoz igazodva. 

A faluban egészen másként alkalmazható a törvény szelleme, mint Románia más szegleteiben. Például az üzemanyag nem a benzinkút csövén át kerül az autóba, hanem kannákból. Feketén, olcsóbban, három lej ötvenért, a hajó kapitányságának a szükségszerű és megtűrt közreműködésével. Az állam ugyanis képtelen biztosítani a ma Európájának uniós részében elvárt feltételeket, ezért szemet kell hunynia. És mivel Sulinán van a legközelebbi benzinkút, kétórányi autózásra és a Duna vizén túl, nem kifizetődő oda eljárni üzemanyagért. Tulceáról, avagy a csupán egyórányi hajóútra levő Chiliáról kannákban lehetne még hozni, nyilván a biztonsági intézkedések megszegésével. Marad hát a „kisebbik rossz”. 

A kikötő elválaszthatatlan tartozéka a határvédelmet biztosító folyami rendőrség, amely külön mólóval, vízi járművekkel rendelkezik. És jól látható, mindenki számára érthető felirattal: Poliţie de frontieră. A szárazföldön pedig egy rozsdamarta, Rendőrség feliratú egykori őrbódéval, miközben a folyam túloldalán egészen frissen festett zöld tákolmány szolgál a gyanús mozgások megfigyelésére. Borítékolható, hogy a mieinknek nemigen akad dolga Dunát átúszó, Ukrajnába kívánkozó „öngyilkosjelöltekkel”. Legfeljebb odaátról igyekeznének az Európai Unióba. Amúgy teljesen mindegy, a folyam mindkét oldalán lipovánok, leszármazottaik élnek. Unióban és azon kívül, közös orosz gyökerekkel. 

A kikötőből a távolról és az először érkező számára szokatlan homokút vezet a faluba, kisebb-nagyobb egyenlőtlenségekkel, egy-egy keréknyomon haladva. A kikötőt elhagyva, mindjárt kétnyelvű tábla hirdeti a falu nevét, románul és oroszul. Amúgy cirill betűket nemigen látni, csupán egyetlen cirill betűs sírfeliratra bukkantam a temetőben. Bár a faluban szinte mindenki lipován, és csak pravoszláv templom és temető található, identitásuk sajátos. Legfeljebb a romániai lipován szövetség kétnyelvű, Bukarestben kiadott Zorilor című kiadványát böngészik anyanyelven (is), már aki hozzájut, miközben szinte kizárólagosan románul beszélnek egymás között. Ocseny harasó!

A szokásokat, az identitást, még a nyelvet is leginkább a bádogtetős templom őrzi. Igaz, a templom gombján kiesett a lefestetlen pravoszláv fakereszt középső ága. De a múlt, sőt a jelen sem tagadható le. A templomfalak nem szűkölködnek cirill betűs feliratokban, falfestmények alatti szövegekben. Odabenn oroszul folyik a liturgia, de a templomajtóra kifüggesztett A4-es formátumú szabályzat kizárólag román nyelvű. Abból megtudható, hogy a templom küszöbét csak oda illő és elvárt viseletben szabad átlépni, hosszúnadrágban és szoknyában. Ünnepnapokon pedig kötelező a helyi szokásoknak megfelelő derékszalag viselése. A karácsonyi és az újévi ünnepet január 7-én és 14-én tartják, bár otthonaikban már decemberben ünnepelnek.

A kikötőn és a Duna-parton, no meg a falu bejáratánál található határrendészeti építményeken, a határvédelmet biztosító folyami rendőrség épületein, valamint az óhitű pravoszláv templomon és temetőn kívül Peripraván még két intézmény létezik: az iskola és a kocsma. Azaz a kocsmák, ugyanis rendhagyó módon ivóból kettő is van. Mindkettő a falu élelmiszer-ellátását biztosítja egyúttal. Az „igazi” kocsma, az elsőbbséget élvező multifunkcionális söröző (szocreál szokás szerint románul bufet, amelynek a szemérmes magyar „tükörfordítása”: falatozó) a központban található, a templommal átellenben. Az épületben szigorú nyitvatartás szerint működik az élelmiszerüzlet (8–12 óra, valamint 17–21 óra között), ahol szinte minden közhasznú cikk kapható. Kenyér, cukor, cukorka, olaj, vécépapír, konzervek, fogpaszta – szóval szinte minden. Igaz, a friss kenyér illata és lágysága ismeretlen fogalom a faluban. Amíg ugyanis Tulceáról lehajókázik, addigra „másnapos” lesz. És kapható sorsjegy (loz în plic), legalábbis a bejárati ajtó mellé elhelyezett fémtábla tanúsága szerint. A bolti épület előtt a nádfedeles ivó található, zöldre pingált robusztus vasasztalokkal és vasszékekkel. Már-már életveszélyes lenne, ha valamelyik felbőszült ivócimbora hadonászni kezdene velük. 

Az iskola a falu ötödik, megtekintésre méltó középülete. Már amennyiben előzőleg a temetőt és a kocsmát annak számítottam a határrendészeti épületek, valamint a templom és az istenháza udvarán található „melléképületek” mellett. Az iskolaépület főbejárati kapuján rozsdás lakat dacol az idő vasfogával, ami annak bizonyítéka, hogy hosszú évek óta nem használták. Az elemi iskola mibenlétére utaló fémtábla ugyanakkor eligazító jellegű. Az épület előtt teljesen lezárt kerítés, mögötte semmi. Az utcáról ezen a „semmin” át jutnak az iskolaudvarra a gyermekek. Ott szaladgálni lehet a porban, vagy éppenséggel „homokozni”. Meg használni lehet a külön épületben elhelyezett vécéket. És innen, „hátulról” van a belépés a főépületbe, ahol használt és használatlan osztálytermek sorakoznak. Már nincs annyi gyermek, hogy élettel töltse be az egész iskolaépületet.

A falu határában nyújtózkodik egy tó, amelyet pocsolyának becéznek (ghiol), hivatalos neve Bolond-tó. Ennek mindkét oldalán lehetséges a fürdés, de leginkább a falutól távolabb eső részen, ahol a Mirinda panzió faházain kívül „homokos strand” található. Fából ácsolt jókora stéggel és egy stabilitását vesztett lócával a fűzfa árnyékában. A szerény körülményeket azonban könnyen kárpótolja a nagyszerű, sajátos élmény, amit a tó és élővilága nyújt. Ugyanis a „kis kacsa fürdik fekete tóban” hangulatnál sokkal többet magába szívhat a fürdőző, aki úszás közben a több tucat kacsából álló csapat mozgását szemlélheti, no meg kissé távolabbra akár ötven-hatvan hattyút is megszámlálhat a nádas szélén, avagy bennebb, a víz gyöngyöző tükrén. Egyébként a tó mellett halad a homokos talajba vájt út a turisztikai látványosságokat (homokdűnék, liánok, vadlovak) ígérő Letea-erdő mentén a községközpontig, majd egészen Sulináig. A Periprava–Sulina távolság összesen 42 kilométer, időben legalább két óra. A Dunán való átkelés nélkül, szerencsés esetben legfeljebb vele együtt. Közben meg lehet állni „erdőt nézni”, vagy C. A. Rosetti községközpont hivatalában, esetleg balra-jobbra letérni a csupán néhány kilométerre fekvő elszigetelt és halódó egykori lipován faluba (Sfiştofca), vagy az eredetileg ukrán nemzetiségiek lakta Letea településig. 

Periprava napjainkban még életképes, Sfiştofca már halálra van ítélve. A Sulinához közelebbi fekvése miatt előnyösebb helyzetű falu valamikor nagyobb volt Peripravánál. Ma már alig kéttucatnyian élnek benne. Amúgy a Letea-erdő túlsó felén kezdődik a Merhei-tó, amely motorcsónakos kiruccanással látogatható meg. Aki ismeri a „járást”, és még szerencséje is van, nemcsak pelikánt láthat, hanem több száz tagú gödénykolóniát közelíthet meg, és gyönyörködhet a madarak csevegésében és szárnycsattogtatásában. Amúgy a deltai madárvilág április-májusban a legcsodálatosabb. Októberben aztán a madarak zöme melegebb tájra vándorol. A hattyúk viszont maradnak. Repülésük a tél sötétjében is meg-megszaggatja a csendet.