Pedig szép lett volna…

…mint minden kiállítás, ahol elmerülhetünk Kákonyi Csilla mágikus festészetének fényfakasztó világában. De ez a tárlat, amelyet május 28-án kellett volna megnyitnunk a marosvásárhelyi Bernády Házban, talán még különlegesebb lett volna az eddigieknél, hiszen jubileumi jelleget szántunk neki a művésznő nyolcvanadik születésnapjára. Sajnos, akárcsak az előzőek a járvány kitörése óta, ez is elmaradt, illetve a rendezők reményei szerint csupán elnapolódott, és valamikor később fogadhatja a közönséget. Ahogy azonban a többi hasonló esetben, most is igyekszünk legalább virtuálisan pótolni valamennyit a kiesett élményből. Néhány repróval, pár méltató gondolattal, kép keltette benyomással. 

A festő hitvallását, alkotói szándékait, vágyait, elképzeléseit, emberi, festői kiteljesedését, gondjait, örömeit és élete sok más lényeges eseményét, tartozékát a Múzsa olvasói részletesen megismerhették a múlt szombaton közzétett terjedelmes interjúból. Az ismétléseket kerülve köszöntjük tehát az alkotót, tehetsége, emberi érzékenysége, a szellemi elmélyültség és a lelki szépség, a humanizmus melletti elkötelezettsége, művészi igényessége előtt emelve jelképes kalapunkat.

Munkásságának egyik legfrissebb elemző méltatását a budapesti Kortárs folyóirat idei áprilisi számában olvashatták az érdeklődők. A jeles műkritikus, Novotny Tihamér művészettörténész nagy empátiával ajánlotta a magyarországi művészetkedvelők figyelmébe ezt az értékes életművet. Érdemes idéznünk egy-két összegző értékelést alapos írásából:  

„Nem félem a szépet, az igazat és a jót, s kimondom: Kákonyi Csilla festészete egy művészettörténeti csoda. Egy Transsylvaniából, a székelyföldi tájból, társadalmi környezetből, a foglyul ejtett erdélyi magyarság száz-évnyi magányából és kataklizmájából kinövő misztikus festészeti csoda… 

…Kákonyi Csilla a művészettörténet minden nemes tradícióját összegyúrva egy olyan egyéni festészeti stílust hozott létre, amely a kifejezés csúcsminősége érdekében elmossa, megszünteti, felszámolja, betemeti, átlépi a klasszikus és a modern, a tradicionális és az avantgárd stílus- és izmusirányzatok árkait és korszakhatárait. S teszi mindezt a személyes szemlélet jegyében, a privát- és családtörténet, illetve a kisebbségi lét drámájából kinövesztett közösségi véleményformálás, azaz az egyszeri és megismételhetetlen személyiség egyetemes érvényű világszemléletet teremtő képi katarzis kifejezésének értelmében…

…Annyi mindenesetre több mint bizonyosság, hogy a művésznő minden egyes olaj- és pasztellképének különös színminősége és színintenzitása, festészetének fényfakasztó természete nem a művészettörténeti idézetek következménye, hanem a saját út ethoszának eredménye és leleménye.”

Az újság, a napilap lehetőségei megközelítőleg sem képesek visszaadni mindazt a minőséget, árnyalati telítettséget, finomságot és színgazdagságot, amiket a művésznő festményei felmutatnak, mégis próbálkozunk néhány reprodukcióval. Nem a nagy, monumentális hatású, mindenkit lenyűgöző olajkompozíciókat választottuk, inkább az újabb pasztellekből reprodukálunk néhányat Bálint Zsigmond fotóinak a segítségével. A heteken át készülő olajképek mellett születnek ezek a kisebb méretű remekek, felüdülést is nyújtva a festőnek egy-egy hosszabb, olykor elkomorult alkotói folyamat során, ugyanolyan minőségi igénnyel és ugyanazt a színvilágot, metafora- és jelképrendszert képviselve, mint az előbbiek. Nyilván magukon hordozzák a technika, a felhasznált anyag sajátosságának jegyeit, a pasztell bársonyos melegét, hangvételének, harmóniáinak könnyedebb dallamosságát. De nem kell csodálkoznunk, ha a kevésbé avatott nézőnek fel sem tűnik, hogy valamelyik pasztellmű nem vászonra álmodott olajfestmény. Kérésünkre Kákonyi Csilla olyan pasztelleket is figyelmünkbe ajánlott, amelyek eddig még nem kerültek nyilvánosság elé. A kiállításon is ott lettek volna ezek a 2019-es, 2020-as keltezésű képek. Többet is megismerhetnek belőlük majd azok, akik hozzájutnak a készülő és remélhetőleg még ebben az évben megjelenő átfogó albumban.

Ragadjunk ki néhányat. Szeretetet, derűt, bizakodást sugároz az Anyaság. Örök téma. A képen nincsenek időre, helyre utaló jelek, a néző mégis úgy érzi, mai fiatal anya öleli magához gyermekét. Tekintetéből életerő és nem titkolt anyai büszkeség olvasható ki. Az összbenyomást a zsenge tavasz színei foglalják keretbe, mélyítik el. Lélekerősítő, jó látvány ebben a járványtól terhes, drámai időszakban. 

Érdekes összevetni a tematika képi kibontását más Kákonyi-képekkel. A párhuzamok még inkább rávilágítanak a festőnő markánsan egyéni, mégis sokarcú festészetére. Hivatkozunk csak az Anya gyermekével című, 1986-os olajmunkájára. Mennyire más ez, mint az előbbi, és mennyire benne van minden festői erény, ami a pasztell művet is meghatározza. Az is visszafogottan kezelte a színeket, zavaró lett volna az esetleges tarkaság, de felfigyelhettünk a háttér vitalitást sugalló zaklatottságára. Az olajképen klasszikusan letisztult a kompozíció. Az anyaság általánosan emberi, biblikus ihletésű, Madonna-szerű megélését sugallja. Béke, nyugalom honol a kora reneszánsz szépségeszményében fogant, természetes eleganciával, egyszerűen megfogalmazott festményen. 

A Lenni vagy nem lenni szintén az idén készült, és érzékletesen szemlélteti, milyen illúziókeltően lehet közelíteni a pasztellt az olajkompozíciós sajátosságokhoz. Az emberiség nagy, hamleti kérdését veti fel az alkotó ebben a méreteiben és lehetőségeiben többnyire korlátozottnak vélt keretben. Kákonyi ezúttal is bizonyítja, a vélekedés inkább csak előítélet. Pasztellel is érvényes lehet a vizuális shakespeare-i kérdésfelvetés. Színházi, irodalmi élményeinkre, ismereteinkre is alapozva láttatja, vagy inkább sejteti a nagy dilemmát. Nem a földi valóság, a szellemvilág jelenik meg a sejtelmesen, színpadszerűen megkomponált, titkokkal dúsított képen. Elnagyoltak vagy arctalanok, nem egyénítettek a szereplők, ahogy különben a festő számos más kompozícióján is tapasztaljuk. Talán az itt kevesebb zöldet kivéve, az alkotó minden jellegzetes színe, a sárga, a narancs, a bíbor, a kék, a lila is megjelenik, mégis egységesnek érezzük a látványt, a kétélű léthelyzet nem borítja fel a harmóniát.

Az erdélyi falvak elnéptelenedése, a magukra maradt idős emberek sorsa szintén gyakori téma Kákonyi Csilla művészetében. A Fényben álló falusi öregasszonya oly magára hagyottan, mereven és némán áll az élesen rávetülő fényben, mint a faragott kapuzábé, amely ki tudja, mióta fogadja a bemenőket, az egymást követő nemzedékeket. A székely asszony magányát a nap melege sem oldja, sors barázdálta arcáról, szeméről lerí, tisztában van vele, hogy hiába reménykedik, a fiatalok nem jönnek vissza. Háta mögött már csak az eltelt nehéz évek tudata s a sötétség, amely elnyeli az egykor életteli porta képét. A néni tekintetében szomorúság csillan. A pasztell változat, az Otthon képe sokkal világosabb, a ház előtt szomorkodó öregasszony azonban semmivel sem vidámabb, gondtalanabb. Szeme talán még borúsabb sorsra vall, mint az olajfestményen megörökített idős nőé. Itt a fehérre meszelt, kékre festett, düledező ház is jól látszik. A kerítés szintén gyatra állapotban. Nincs erős, fiatal munkáskéz, amely megjavíthatná. A háttérben, a távolban a falu sem lehet jobb helyzetben. Az ég irányából mintha a Nagy Romlás közeledne. Akárha azt olvasnánk ki a képből: az ittmaradottakon már a színek szépsége sem változtathat.

Talán mégis van remény? A maradó, a hazatérő fiatalok hozhatják el a változást? A tisztán, szívhez szólón felcsendülő Esti dalban bizakodhatunk? Akárha olajfestmény lenne ez a pasztell is. Felépítése, kompozíciós megoldása, látomásos, álomszerű meghatározhatatlansága hamisítatlanul kákonyis. A képfelület alsó harmadában az önfeledten, céltudatos megszállottsággal éneklő lány körül furán elmosódott alakok, alakzatok, azonosíthatatlan közeg. Fölöttük a végtelen égen vészterhes gomolygás. A magasban repül valami. Vészmadár vagy csak repülő? Csábító színek mindenütt. Az általános bizonytalanság ködében csak egyvalaki, egyvalami tűnik valóságosnak: a daloló leány és zavartalan, lélektisztító éneke, amihez remélhetően mind többen csatlakoznak. Higgyünk benne?

Miért ne?! A festő bízik a katarzisban. Hátha igaza van. Persze az, amit a fentebbiekben a képek kapcsán felvázoltam, csupán egy lehetséges olvasat. Ahány néző, annyiféle víziót, elképzelést tehet ehhez hozzá. Éppen ezért nagyszerű ez a festői üzenet: mindenkit meg tud szólítani valamiképpen.