Otthontalanul a fagyban

Hajléktalansors Marosvásárhelyen

Amikor a hőmérséklet mínusz 10 fok alá süllyed, akaratlanul is szembetűnőbbé válnak a padokon, lakatlan épületekben, netán lépcsőházakban meghúzódó otthontalan emberek, akik az év melegebb időszakaiban szinte beleolvadnak az utcaképbe. Marosvásárhelyen ilyenkor nappal is fogadja őket a szociális igazgatósághoz tartozó Rozmaring utcai éjjeli menedékhely, ahol száz személynek tudnak fekvőhelyet, tisztálkodási lehetőséget és időnként ennivalót is biztosítani.

Rövid terepszemlénken arra voltunk kíváncsiak, mennyire telik meg az extrém hidegben a létesítmény, ahova tavasztól őszig a befogadóképességénél jóval kevesebb, néha csak 9–10 rászoruló tér be.

Székely Istvántól, a központ osztályvezetőjétől megtudtuk, hogy az elmúlt napokban 44–46 személy vette igénybe a szolgáltatást, tehát még mindig több mint ötven hely maradt üresen. 

– Külön szobáink vannak a férfiak és a nők számára, egy helyiségben négy személyt tudunk elszállásolni. Meleg víz és fűtés vár itt a nélkülözőkre, és mivel rendszeresen kapunk ételadományokat az egyházaktól, illetve civil szervezetektől és magánszemélyektől, egy héten négy nap ételt is tudunk biztosítani számukra – tájékoztatott az osztályvezető. A menedékhelyen a törvény értelmében kiskorúakat nem fogadhatnak, őket a megyei gyermekvédelmi igazgatóság veszi át, ha úgy ítélik meg, hogy nem biztonságosak az életkörülményeik.

– Amikor évekkel ezelőtt még szociális központként működtünk, családokat is fogadtunk, amelyek egy kevés albérlet és a közköltség törlesztése fejében egy évig lakhattak nálunk. Ez a rendszer azonban nem bizonyult működőképesnek, a beköltözők ugyanis nem ideiglenes, hanem hosszú távú megoldásnak tekintették a központot, sőt a fizetnivalókkal is rendszeresen elmaradtak. Ilyen esetben mindössze annyi történt, hogy az albérleti szobából átkerültek egy másik emeletre, az éjjeli menedékhelyre. Az önállósodásra való motiváció hiánya egyébként legtöbbször a hajléktalanszállót igénybe vevőkre is érvényes. Fiatal törzsvendégeink is vannak, akiknek nagy része állami gondozásból került ki. Ők rendszerint úgy hagyják el a rendszert, hogy munkahelyük és lakhelyük is van – ilyenek például az úgynevezett „védett lakások” –, de legtöbbször ezt nem tudják hosszú távon fenntartani. Persze vannak pozitív példák is – tette hozzá Székely István.

A Rozmaring utcai menedékhelyre a törvény szerint november 15-től március 15-ig nemcsak vásárhelyi személyeket kötelesek befogadni, hanem bárkit, aki a város területén tartózkodik. Bizonyos esetekben, ha az időjárás úgy kívánja, a belső szabályzat értelmében ez a határidő április közepéig vagy akár május 1-jéig kitolható.

„Nincs kommentálnivalónk”

Kérésünkre Székely István az osztályvezetői irodából a hajléktalanszálló földszinti helyiségébe, a szocializációs térbe is elkísért, ahol a huszonévesektől a hetven év fölöttiekig szinte minden korosztály képviseltetett. Amikor benyitottunk, egy huszonéves lány nyugtalanul pillantott fel a mobiltelefonjából, aztán gyorsan a fejére tette a fülhallgatót, jelezve, hogy nem igényli a társaságunkat. Egy ősz hajú férfi az asztalra borulva aludt, többen falatoztak. 

– Egyáltalán nincs kommentálnivalónk – szögezte le sorstársai nevében is egy középkorú férfi, egy másik azonban intett a sarokból, hogy névtelenül hajlandó szóba állni velünk. Néhány perc alatt fel is vázolta az életét. Elmondása szerint akkor adta el a lakását, amikor „kicsalták” dolgozni Magyarországra, aztán Németországban, majd Hollandiában is szerencsét próbált. Amikor legutóbb Vásárhelyre jött, ellopták a táskáját Szegeden a csomagmegőrzőből. December végén került a menhelyre, prosztataműtétre lenne szüksége, de amint lehet, szeretne visszamenni Hollandiába. Amíg az illetőt hallgattam, fotós kollégám megtudta, hogy az illető tulajdonképpen a dicsőszentmártoni pszichiátriáról került a Rozmaring utcába.

Távozóban, a létesítmény ajtaja előtt egy bundával bélelt dobozra figyeltünk fel, megtermett fekete cica szunyókált benne.

– Ő is hozzánk tartozik, a nyár óta viseljük gondját – világosított fel mosolyogva a központ egyik alkalmazottja –, ő a mi hajléktalan kislányunk.

Láthatatlanná váltak volna?

Mivel az utcán fagyoskodók megmentése érdekében a helyi rendőrség is értesíthető, Raul-Dacian Matiș intézményvezetőt arról kérdeztük, hogy érkeztek-e hozzájuk ilyen bejelentések az elmúlt napokban, illetve a járőröző rendőrök találtak-e szabadban éjszakázó hajléktalant.

A helyi rendőrség igazgatója elmondta, hogy egyetlen bejelentést kaptak ebben az időszakban: kedden jelezte nekik valaki, hogy a Pandúrok sétányon lévő elhagyott épületben egy négygyermekes nő tartózkodik. Az esetet jelentették a Marosvásárhelyi Szociális Igazgatóságon, amelynek illetékesei kiszálltak a helyszínre.

– Más esetről nem tájékoztattak, és bár rendszerint átfésüljük azokat a városrészeket, ahol hajléktalanok tanyáznak, ezekben a napokban nem találkoztunk ilyen személyekkel – mondta az intézményvezető. Matiș azt is hozzátette, hogy amennyiben az utcán élő nem kér a hatósági segítségből, nem kényszeríthetik, hogy éljen vele.

Kollégámmal felkerestük a szóban forgó romos épületet. Ottjártunkkor, kora délután nem volt mozgás az omladozó falak körül, egy felfordított babakocsi, a hóban pihenő bicikli és néhány kiterített paplan azonban egyértelműen arra utalt, hogy emberi életeknek ad bizonytalan menedéket ez a horrorfilmekbe illő helyszín.