Ott, ahol a Maros vize kanyarog

Születésnapi beszélgetés a 70 éves Koós Éva nótaénekessel

– Már az elején tisztázzunk egy dolgot: rokona vagy névrokona vagy a neves táncdalénekesnek, Koós Jánosnak?

– Ez engem is érdekelt. Elmentem az előadására, és ott beszélgettünk, megkérdeztem, honnan származik, mert tudtam, hogy erdélyi gyökerekkel rendelkezik. Tisztáztuk, hogy csak névrokonok vagyunk. Ő Gyergyószárhegyről származik, a férjem felmenői pedig a Maros megyei Unokáról. 

– Azt mondja a fáma, hogy már 3 éves korodban elkezdtél énekelni…

– Valóban, egy óvodai ünnepségen énekeltem. Kiálltam a publikum elé, és elénekeltem a Túl a vízen csíkos bojtár vagyok én című népdalt. A nézők ovációval fogadták, a szülők csokikat dobtak a színpadra, s bennem megfogant: énekes leszek. 

– Ki volt a tanítónő, aki elsőként észrevette a tisztán csengő hangot?

– Andrássy Erzsébetnek hívták. Nyolcévesen a szüleim beadtak a szászrégeni zeneiskolába, ahol hegedű szakon Thury Tibor volt a tanárom. Az iskolai ünnepségeken mondtam verset is, azután jöttek a zenei fellépések. 

– Ki egyengetett a pályán?

– A szüleim megkerestek egy kolozsvári operaénekesnőt, László Sőtér Ilonát. Ő a Marosvásárhelyi Népfőiskolában tanított, de magándiákja voltam négy évig, 1968-tól 1971-ig. Neki köszönhetem, hogy szakavatottként úgy kezelte a torkomat, hogy most, 70 évesen is tudok énekelni. Természetesen az égieknek is köszönöm. És persze a drága emlékű édesanyámnak, aki sokat varrt, hogy ki tudjam fizetni a magánórákat. 

– Miért választottad a magyar nótát?

– A magyar nóta a magyar ember szíve dobbanása és lelke imádsága. Komoly zenén nőttem fel, szerves része az életemnek; szeretem a szimfonikus zenét, az operát és operettet is. Megéreztem, hogy a magyar nótát jobban tudom tolmácsolni, jobban megérinti a lelkemet. Van egy széles réteg, amely kimondottan ezt a műfajt szereti – velem együtt. 

– Hogy lehet megfogni a közönséget? 

– Én azt hiszem, hogy a hitelességgel. Nincs ember, aki, ha elkezd muzsikálni egy cigányzenekar, ne érezzen egyfajta zsongást a zsigereiben. És erre megjelenik egy előadó elegáns, szép öltözetben, és elkezd énekelni az édesanyáról, az édesapáról, a szerelemről, a csalódásról, a hazáról. A magyar nóta nemcsak a torkunkból, hanem a szívünkből is jön, és elkísér a bölcsőtől a koporsóig. Minden embernek van egy-két nótája, csak lehet, hogy még nem hallotta vagy nem tud róla... Ezekkel az életérzésekkel mindenki találkozik az életben – szerintem nincs is nehéz dolga az énekesnek. 

– Azt mondod, hogy könnyű jó hangulatot teremteni a színpadon?

– Nekem az! A szemkontaktus – amire végig oda kell figyelnünk – hamar elárulja, hogy a közönség élvezi, szereti vagy unja azt, amit hall. Természetesen a nóta megértéséhez érettségre van szükség, de ezt az érettséget egyetlen iskola sem képes megadni, csak az élet. Mostanában a szervezők – mint „nagy öreget” – gyakran tesznek utolsó énekesnek, amikor nehezebb hangulatba hozni a nézőket, de van egy közös történetünk, közös évtizedeink: ismernek a rádióból, a tévéből, és azáltal, hogy arról énekelek, ami az ő lelkükben is benne van – öröm és bánat –, bekerülök a vonzáskörükbe, kialakul egy csodálatos energiakör. Ez oda-vissza működik. 

– Előadás után mivel mész haza?

– Mindenkiben van egy belső mérleg. Nekem hiába mondják, hogy szuper voltál, ha az én belső mérlegem nem azt érzi. Sajnos van, amikor nem csak rajtam múlik az egész. Rengeteg körülmény van, ami megzavarhatja az előadást, pl. egészségi és lelkiállapot, szakmailag gyengén felkészült zenekar, hangtechnika, időjárás stb. 

– Hol készült az első hangfelvételed?

– A Marosvásárhelyi Rádió stúdiójában Nóta, nóta, régi nóta címmel 1997-ben. 2000-ben indította el a rádió a Madaras Gábor-emlékműsort, aminek én is fellépője voltam. Ezután sorra készítettem hangfelvételeket. 2001-ben Maros vize folyik csendesen, 2006-ban Száz forintnak ötven a fele, 2009-ben Keresek egy régi utcát, 2011-ben Ott, ahol zúg az a négy folyó és 2012-ben Táncba hív a nóta engem címmel. Ezekkel egy időben több tévéfelvétel készült a Duna TV, Nóta TV, Muzsika TV, Erdély TV, illetve más romániai magyar tévé- és rádióstúdiókban. 

– Mikor volt az első fellépésed?

– Magyarnóta-énekesként 1990-ben, a Kultúrpalota nagytermében, ami meghozta az első sikert, és ekkor hívott meg Marton Marika rádiószerkesztő az első hangfelvételre. 

– Leginkább hol szeretsz fellépni?

– Mindig azt mondtam: nekem két szentélyem van. Az egyik a marosvásárhelyi Vártemplom, a másik a Kultúrpalota. Ide fölállni rangot jelent. Nótaközönségemnek csak egy része tudja, hogy már 16 évesen énekeltem a Kultúrpalotában. 

– Melyik volt a legnagyobb sikered, illetve a legkevésbé sikeres fellépésed?

– Kezdem a kevésbé sikeressel. 1999-től tagja voltam a szegedi Dél-magyarországi Zeneszerzők és Énekesek Egyesületének. Általuk kerültem be a Budapesti Országos Nótaegyesületbe is. Ők vittek el több vendégszereplésre. Mint köztudott, Szeged Dankó Pista szülővárosa, ott is van eltemetve. Ennek függvényében állítottam össze egy Dankó Pista-műsort a marosvásárhelyi előadásra. Mikor előadtam és tapsoltak, éreztem, hogy ez amolyan kényszertaps. Lejöttem a színpadról, férjem kisimította a homlokomból a hajam, megpuszilt, és azt mondta: Nagyon jó voltál, különleges, de nem értettek meg… Akkor Cseh Judit zárta a műsort, és ő tudta, hogy kell a közönséget magához szólítani. Lassan-lassan bevezettem, hogy minden fellépéskor az Ott, ahol a Maros vize kanyarog című csárdással megyek be a színpadra. Volt egypár nóta, ami körforgásban volt. Én nem akartam ugyanazokat énekelni. Lassan elfogadták, hogy ez vagyok én. Minden virágcsokornak más a színe, más az illata; a liliomnak más, a rózsának más. Másképpen nézek ki, más a hangom, más az előadásmódom. 

– Melyik volt a legemlékezetesebb előadásod?

– Volt egy nagy álmom, hogy egyszer a 100 tagú zenekarral énekeljek, és azután akár meg is halhatok. És ez sikerült is – mármint az első fele. Az első prímás, akivel dolgoztam a 100 tagúnál, Buffó Rigó Sándor volt; sajnos ő már nincs közöttünk. Első alkalommal Gyergyócsomafalvára jöttek, azután a marosvásárhelyi várban léptünk fel, kétszer Kolozsváron, egyszer Nagyváradon. Ezért külön köszönettel tartozom Beke Farkas Nándornak, aki a 100 tagú menedzsere.

– Izgulós típus vagy?

– Van egy egészséges drukk; mindig feszegetni akarom a határokat. Hisz 15 év után álltam fel újra színpadra, oda, ahol működik egy filharmónia, annak a kórusa, ahol annyi ember sokkal jobban felkészült szakmailag és csodálatos hangjuk van. 

– Milyen a szöveg memorizálása?

– Meghallgatok egy nótát, és arra jön a szöveg. Ha valami tetszik, a fülemben ragad, de rögtön a szívemmel is hallom és értem. Ezért nem nehéz megtanulni. 

– Hol léptél fel a nagyvilágban?

– Nem dicsekszem ezzel, mert Magyarországnál, Újvidéknél és Burgenlandnál nem jutottam tovább. Nagyon szép ajánlatokat mondtam vissza, de gondolnom kellett a családra. Így szép, ahogy volt…

– Milyen prímásokkal dolgoztál?

– Kezdem az erdélyiekkel: Nagy Ferenc, Jakab Attila, Gyárfás István, Koszorus Kálmán, Jánoska Béla. Magyarországról ifj. Déki Lakatos Sándor, ifj. Sántha Ferenc, Oláh Kálmán, Puka Károly, Buffó Rigó Sándor. 

– Mikor fellépsz, nemcsak a hangod, a csodálatos ruhád is megragadja a közönség figyelmét. Ki készíti az est hangulatához nagyszerűen illő ruhakölteményeket?

– Többen vannak – sajnos voltak is... A drága nővérem volt, akivel közösen terveztük az első díszmagyar ruhámat. Volt egy elvem: új előadás, új ruha. Csodálatos kapcsolatom van Bandi Kati textilművésszel. Ő álmodta meg ezeket a ruhákat. Amikor itt volt Vásárhelyen a Duna TV Kívánságkosár című műsora, új ruhával kellett föllépnem, mert nemcsak Marosvásárhelyt képviseltem, hanem egész Erdélyt. Akkor kértem a segítségét. Most, utólag is köszönettel tartozom neki.

– Kivel léptél fel a legendás magyar énekesek közül?

– Szerencsém volt énekelni egyszer Széllyes Sándorral és Tóth Erzsébettel, többször Cseh Judittal és Balogh Dénessel. Jól ismertem Kovács Apollóniát, de nem volt már szerencsém egy színpadra állni vele. A Nincsen még egy olyan asszony című nóta az ő segítségével került a repertoáromba. Számomra ő minden idők legnagyobb nótaénekesnője. 

– Beszéljünk a gyermekkorodról…

– Szászrégenben születtem 1953. június 13-án. Csodálatos gyermekkorom volt. Édesapám Katyi József kereskedő, aki a csángó vidékről származott, édesanyám Bíró Piroska, ő Gyergyóditróból került Szászrégenbe. A magyar nóta mindig jelen volt az életünkben. Nem volt ünnep, születésnap, névnap, hogy ne lett volna a házunkban egy háromtagú cigánybanda. Nagy volt a rokonság, baráti kör, és szívesen jöttek, mert édesanyám legendásan jól sütött-főzött, s nagyon tudott mulatni az édesapám is. Hárman voltunk testvérek; Éva hamar meghalt, s helyette én lettem: Éva helyett Éva. Most már egyedül vagyok, mert a nővérem, Tünde 63 évesen meghalt. 

– Hol jártál iskolába?

– Az elemit és a középiskolát Szászrégenben végeztem. Arra emlékszem, hogy sokat szavaltam, énekeltem. Ahogy megkezdtem a IX. osztályt, Kiss József tanár úr révén bekerültem a helyi műkedvelő csoportba. Első szerepem a Bástyasétány 77-ben volt, egy szubrettszerep, a Bözsi. Attól a perctől én lettem a város üdvöskéje. Sorra jött a Leányvásár, a Dr. Pepike, az Amerikai vendég stb. Akkor nem volt ennyi tévéműsor, és mi jártuk a vidéket. 

– Hol szerepeltetek?

– Az összes környező faluban, városban. Saját autóbuszunk volt, amivel elmentünk egy kéthetes turnéra a Székelyföldre.

– Kik voltak a színésztársak?

– Jó csapat volt: Kiss József rendező, Fülöp Irénke, Moskovics Izabella, Májai Zoltán, Papp Imre, Balázs Imre, Vaszilovics Attila, Bartha Anna, Bartha József és megemlíteném Gagyi Béla zenetanárt, aki a zenekar vezetője volt. És közben jól kellett tanulni, mert különben nem engedtek szerepelni. 

– Hogy volt a felvételi az egyetemre?

– A jászvásári konzervatóriumba felvételiztem, két vizsgám sikerült, a harmadikon nem jelentem meg. 

– Miért? 

– Mert életemben először szerelmes lettem. Hazajöttem, és édesanyámnak azt mondtam: nem sikerült a felvételim. Férjhez akartam menni. 

– És férjhez mentél? Kihez?

– Májai Zoltánhoz, aki most is Régenben él. Egy csodálatos gyerekünk született, Zoltán, aki a nagysajói református egyház lelkésze. Az édesapja az operettekben volt partnerem, de hamar tönkrement a házasság, és maradt egy nagy űr, a csupasz valóság.

– Mi következett?

– Jött egy 15 éves szünet, amikor nem énekeltem. Aztán a második házasság, amikor már négy gyerek tartozott a családhoz, és nem tudtam összeegyeztetni a gyermeknevelést a fellépésekkel. Nem akartam. Csak a négy gyerek nevelése érdekelt.

– Mesélj a második házasságodról.

– Hamar letisztázódott, hogy nem akarok egyedül maradni, szeretem a családi életet. Egy rendezvényen találtunk egymásra Koós Sándorral. Azon az estén elindult valami a lelkünkben, és házasság lett belőle. Neki volt két gyönyörű gyereke, egy kislány, Gabriella és egy kisfiú, Sándor, akik most Bécsben élnek. Nekem egy fiam, Zoltán, aki itthon él, Erdélyben. Pár évre rá megszületett a közös gyerekünk, Szilárd, aki Portugáliában él. 

– Mesélj az unokákról is.

– Portugáliában van kettő: Hugó és Anabell. Marosvásárhelyen él Szandi, Villő és Kriszta. Bécsben él Blanka és Evelin. Ott él a dédunokám is, Zoé.

– Milyen díjat és elismerést kaptál? 

– 2008-ban a magyar Kulturális Minisztérium oklevéllel tüntetett ki az erdélyi és hazai magyarnóta-kultúra ápolásáért. 2018-ban a Magyar Nótaszerzők és Énekesek Országos Egyesülete életműdíjat adott, 2019-ben Dankó-díjjal tüntettek ki. De nem vagyok büszke, csak hálás a Jóistennek: ha kacskaringós úton is, de visszataláltam a zenéhez, lelkem épülésére és vigasztalására. Természetesen számomra a legnagyobb díj a közönség szeretete. 

– Hogy érzed, kinek tartozol köszönettel, amit most, e beszélgetés alkalmával megfogalmazhatsz.

– Köszönöm, hogy ezt a kérdést feltetted. Feltétlenül meg kell említenem Kacsó Ildikót, a Marosvásárhelyi Rádió Szól a nóta műsorának szerkesztőjét. Aki jelenleg nyugdíjas, de sokáig fogta a kezem. Sok olyan nótára és népdalra hívta fel a figyelmem, amit nem ismertem, és bátorított, hogy párost énekeljek Zsombori Róberttel, a Maros Művészegyüttes szólistájával. Ő hívta fel a figyelmem a cigányfolklórra is. A másik személy Miklóssy József magyarországi nótaénekes, aki nagyon sokat segített szakmailag. Egy másik fontos ember, akiről beszélni szeretnék, az Fejős Jenő Kecskemétről. Az ő hozzáállása a magyar nótához és a műsorok szervezéséhez sokat számított nekem. Telt házas előadásaira szívesen járok, és általa bővült a nótabaráti társaságom. Itt említeném meg D. Sípos Irénkét, Bekő Józsefet és Zsuzsát, akik a magyar nóta nagylelkű mecénásai. Amikor felmerült, hogy hol veszem át az életműdíjat 2018-ban, azt mondták: nem mész sehová, mi megszervezzük. Öt évvel ezelőtt ők szervezték meg az Ott, ahol a Maros vize… című nótaestet, ahol csak marosvásárhelyi énekesek és táncosok léptek fel. Ezért zárnám az interjút Fejős Jenő soraival, amelyek megjelentek a Gondolatok a magyar nótáról c. kiadványban: „A magyar nóta nemzeti kincsünk, kötelességünk féltőn megőrizni és az utókornak továbbadni. A magyar nóta erősíti önbecsülésedet és nemzetedhez való kötődésedet”. 

Ez az én mottóm is.