A platinaszőkére festett haj apró vékony fürtökben ragyogta be az idő fő- és mellékutcáival keresztezett arcot. A kora délutáni fényben olyan volt a hatvanas éveitől lassan búcsúzó asszony, mint egy megöregedett Marilyn Monroe. Csak darabos járása nem emlékeztetett dívára, és élelmes természetre valló, élénk tekintete sem. Rendszerint gyorsan beszélt, mintha szavai versenyfutásra keltek volna a másodpercekkel, közben szemével többször is felmérte a terepet. Semmi nem kerülte el a figyelmét, az elejtett aprópénz és az ismeretlen eredetű fémdarab egyformán fontosnak bizonyult, és a markába kívánkozott.
– Nem hallotta, mikor nyit ki újra az „ócska”? – foglalta el a kérdező szerepét beszélgetésünk elején, a lakótelepi buszmegállóban. – Ejsze a nyáron már nem – jegyezte meg, mielőtt válaszolhattam volna, aztán feltételezéséhez magyarázatot is adott. – Ebben a helyzetben nem is lehet „fickándozni”, annyi a rendetlen, fegyelmezetlen ember. A múltkor a buszon négy-öt utast is láttam maszk nélkül. Mind jól öltözöttek, úri kinézetűek voltak. Aztán felszállt egy cigányasszony, akinek a kendője jól körbe volt tekerve a fején, az orrát és a száját is eltakarta vele. Bezzeg ő odafigyelt a védekezésre, magamban meg is dicsértem – szusszanásnyit pihent, aztán hangja vágyakozóbbra váltott: – Pedig milyen jó volt, amikor vasárnap hajnalban fogtam a kicsi szekerem, és indultam árulni. Tíz-húsz lej délre majdnem mindig összegyűlt, közben beszélgetőtárs is került. Sokszor olyan jól eldiskuráltam valamelyik ószeres ismerőssel, hogy mire észbe kaptam, szedhettem is össze a cókmókom. De így is jó volt, a társaság megérte. Egy asszonnyal úgy összebarátkoztam, hogy egy idő múlva foglaltuk egymásnak a helyet. Amelyikünk hamarabb érkezett, úgy szétterítette az eladnivalóját, hogy oda más ne férjen, aztán mikor az árustárs megjött, összébb húzódtunk.
– Mit szokott árulni? – vettem át a gondolatfonalat.
– Mikor mit. Horgolt terítőket, kötött holmit. Leánykoromban sokat kézimunkáztam, van miből válogassak. Az unokám kinőtt ruháiból is gyakran vittem az ószerre. A fiam Hollandiában él a családjával. Jóravaló erdélyi lányt vett el, nem sokkal a lakodalom után egy kinti állásajánlat miatt telepedtek ki. Engem valamiért még a kapcsolatuk elején megszeretett a menyem, azt mondta, olyan vagyok neki, mint egy második anya. Tudja, hogy nagy „ócskázós” vagyok, így rendszeresen küldi a kislánya levetett holmiit, hogy legyen mit áruljak. De nem csak ebben segítenek a fiatalok. Legutóbb a születésnapomra olyan kávéfőzőt postáztak nekem, ami „hét nyelven beszél”. Pedig nem várok el tőlük semmi ilyesmit. A nyugdíjamból „kibogozom” az életet. Tudja, mi a titkom? – pihentette meg az arcomon repdeső tekintetét. – Sosem indulok el otthonról annyi pénzzel, amennyit el tudnék költeni. A kevesebb valahogy jobban megmarad. Most is pár lejt hoztam csak magammal, arra az esetre, ha megkívánok egy fagylaltot.
– Az ócskapiacozás mellett még mivel tölti szívesen az időt? – szólaltam meg újra.
– Rendezem a virágaimat. Legutóbb valami bogár támadta meg őket, ecetes permetet használtam ellene, úgy néz ki, hogy használt. Van egy kicsi bekerített területem a tömbház mellett, ahol élek, a rózsáim ott nagyon jól érzik magukat. Hetente többször is viszek belőlük a temetőbe az uramnak. Kora tavasszal hóvirágom, ibolyám is nyílik, aztán a tulipánok is megérkeznek. Azokkal a kijárási tilalom miatt idén nem tudtam meglepni az uram, de majd jövőre bepótoljuk. Árvácskával és más apró virágokkal ültettem be a nyughelyét, azokat szinte mindennap megöntözöm. Megviselte szegényeket, amikor két hónapig nem mehettem arra, de most már szerencsére szabadon koslathatok. Most is öntözni indultam.
– Nehezen bírta a bezártságot?
– Még annál is nehezebben – kacagta el magát az idős asszony. – Nekem nincs otthon számítógépem, sem „faltól falig tévém”, nem is vágytam soha ilyesmire, a rádiómmal bőven megelégszem. De a karantén alatt egy képernyőt is szívesebben bámultam volna, mint a négy falat. Hajnalban és késő este ki-kiszöktem a lakásból egy rövid sétára. Párszor meg is állítottak a rendőrök, de nem büntettek meg, csak szépen megkértek, hogy tartsam be az idősek levegőzésére megszabott délelőtti órákat. Volt, hogy szót is fogadtam, de nem bírtam a tömeget, ami olyankor elárasztotta az utcákat. Pedig az ócskapiacon sosem zavart a sok ember látványa.
– A fiáék milyen gyakran látogatják?
– Nyáron mindig itt töltöttek egy-két hetet, most a vírushelyzet miatt ez elmarad. A fiam is, a menyem is sokat dolgozik, nem engedhetik meg maguknak a 14 napos kényszerpihenőt a visszautazásuk után. De telefonon hetente többször is felhívnak. Akartak küldeni nekem egy „okosmobilt”, amin láthatom is őket, de mondtam, hogy én azt úgysem tudnám használni. Nincs is rá szükségem. Elég, ha behunyom a szemem, és már ott is vannak velem a nagyszobában.
Lassan, komótosan közeledett a busz, amire beszélgetőtársam várt. Szapora mozdulattal húzta elő nejlonszatyrából a védőmaszkot, harciasan az arcára rögzítette, aztán elköszönt. A felszállásnál szüksége volt némi segítségre, de a pillanatnyi elbizonytalanodás után magabiztosan ereszkedett le a legközelebbi ülőhelyre. Marilyn Monroe-s fürtjei átragyogtak az ablakon, ahogy távolodott.
