Orbán Ottó: József Attila analízise

Tegnap, április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeltük a magyar költészet napját. A 77 éve elhunyt költőre Orbán Ottó rövid és mindenre, mi fontos, kitérő  szövegével emlékezünk.

 

A szenvedés lenne a kulcs a költészethez? Kattan az ajtózár, benyitunk: a lélek, mint a szétdobált lakás, honnét sietve távozott a lakó; egymás hegyén-hátán a gyermekévek, kudarcok, szerelmek; szellem, hogyha járt is ott előttünk, kihúzott a kulcslyukon. József Attila őrült naplójában semmi magyarázat arra, hogy egy rögeszmés beteg hogy írhatta meg az Ódát? Kit nem küldött vissza a boltba az anyja? Kit nem vertek össze ostorszíjjal a Föld poros udvarán? A lélekbúvár díványán csak a kóreset fecseg. A vers az emberi elme hibátlan működése; a szikrázó fölismerés, hogy a részletek milyen jól összeillenek ott, hol a haláltábor túlterhelt parancsnoka pihenésképpen rózsát metsz; más szóval a jó meg a rossz fogaskerekekként kapcsolódnak össze, és a mérték mindig mi magunk vagyunk, akik hol meghunyászkodást, hol lázadást töltünk a történelmet mozgató motorba... A sejtek alvilága persze kénköves halált gőzöl ki, s mind nyilvánvalóbb, hogy semmi esélyünk azzal szemben, amit korunk divatja szerint az alkatrészek végtelenéből álló építőkészletnek gondolunk, de a vers kikúszik a barlang száján át a napvilágra, s meghozza a hírt, hogy az emberi fajta javíthatatlan; önmaga roncs, de esze még mindig a szabadságot, e szeszélyes tigrist szelídíti; és a határtalan sötéttel megrakott tehervagon lassan mozgásba jön, csikorognak a csontok és a csillagok, s arcunk fölött egy vasutaslámpa Napja, fülünkben a fű hullámzó harsogása, az évszakok hangsúlyával tagolt beszéd.