Nyolcvan éve született Szőcs Kálmán

A költő 1942. szeptember 19-én Marosvásárhelyen született, 31 évesen, 1973. augusztus 20-án szülővárosában vetett véget életének. Jó barátja, Gálfalvi György akkori búcsúbeszédével emlékezünk ma rá. Az író a szöveget a pár hónapja megjelent Szárnyas malomkövek című kötetében is közzétette. Onnan kölcsönözzük mellékletünkbe. 

Szőcs Kálmánról – temetés után

Felesége délután fél négykor nyitotta rá az ajtót. Egy óra után néhány perccel – pontosan emlékszem a toronyóra ütésére – felemeltem a fejem, és a háta mögött találtam magam a főtéren. Előttem imbolygott, mint egy esetlen medvebocs – biztos, hogy nem ivott, mert olyankor feszessé váltak a mozdulatai –, aztán megállt a menetjegyiroda előtt. Úgy látszik, repülővel akar utazni, villant át rajtam – tudtam, hogy a fővárosba készül, új kötetét véglegesíteni –, s kuncogni kezdtem, mert eszembe jutott, hogy első repülőútja előtt félelmében fogadást ajánlott: ha lezuhanunk, én fizetek, ha célba érünk, ő.

Két nappal ezelőtt történt, és máris csírázna bennem az önáltatás: úgy tűnik, ösztönös mozdulattal mellé akartam lépni. Az igazság pedig az, hogy amikor észrevettem, lassítottam, nehogy utolérjem, s ahogy megállt a menetrend előtt, nyújtott léptekkel surrantam el mögötte. Nem akartam vele találkozni. Hetek óta nem tudtunk tíz szót váltani úgy, hogy ne bántsuk egymást, de egy közömbös szervusszal elmenni mellette nagyon furcsa lett volna, majdnem olyan furcsa, mint most arra gondolni, hogy nem hallom többé a hangját. Mindig fölösleges szószaporításnak éreztem az utólag bölcs ha-val kezdődő mondatokat, de a torkomat szorítja, amíg élek: ha hozzálépek, hátba vágom, és meghívom egy békepohárra, fél négykor egymás mellett ülünk – s talán még utána is, sokáig.

Imádott játszani: a halállal is eljátszogatott. Tíz évvel ezelőtt egy búcsúlevelében hét pontban sorolta fel, miért akar meghalni. „Először is, mert tehetségtelen vagyok” – kezdte, s én megnyugodva olvastam sorait: minden rendben van, kutya baja, ezt nem gondolhatta komolyan. (Később kiderült: valóban bevett huszonöt altatót.)

A padlásszobában néha elnyúlt az ágyon, s görcsösen igyekezett, hogy testét megmerevítse – majdnem akkora sikerrel, mint most a ravatalon. Ilyenkor rászóltam: ne játszd meg magad, Kálmán. Durcás lett, amiért elrontottam a játékát: egy este felpattant az ágyról, kirohant az erkélyre, és levetette magát a sötétbe. Utánaléptem, és lenéztem a háromméteres magasságból: ott himbálózott az erkély és a szilvafa között, ujjai görcsösen szorították a korlátot. Felhúztam, s kedvem lett volna megverni, mint egy ebadta kölyköt.

Túl a harmincon is gyerek maradt: veszélyes gyerek, aki felgyújthatja a házat. Nem lehetett nem haragudni rá, pedig olykor kíméletlen tréfái, bajkeverései mögött is kisfiús zsarolás kucorgott: ugye nekem ezt is szabad? Ugye, azért szerettek? Senkit nem ismertem, aki ilyen elemi erővel vágyott volna arra, hogy fenntartás nélkül elfogadja és azonosuljon vele környezete. Szomjasan várta, kérte, követelte a bajtársi bátorítást, aztán egyre inkább csak vélt és valódi sebeire tudott figyelni: a táguló szakadékra, mely elválasztotta egykori és lehetséges barátaitól. A sebet elvakaró gyermek önkínzó ösztönével szakította el a szálakat, melyek a világhoz kötötték. És mi hagytuk a szálakat szakadni, mert mi is tele voltunk sérülésekkel, és dühösek voltunk rá, mert csak a saját sebeit látja; mert kétszeresen fájtak a tőle kapott ütések, és belefáradtunk a figyelmeztetésbe: senkinek sincs annyi barátja, hogy büntetlenül elherdálhassa őket; mert – s ez alól nincs felmentés – önmagunk előtt is titkolva, valami ostoba optimizmussal arra vártunk, hogy majd csak megjavul, és visszatér közénk, ha a magány sarokba állítja. Hiszen, akik barátai voltunk, tudtuk róla: nemcsak költészetével, hanem jobbik énjének minden porcikájával is éltető, megtartó közösség után kiált.

Temetés után, még a halottasháznál tett látogatás előtt leültünk az asztalhoz a fiúkkal. A fiúkkal, akiknek társaságára sóvárogva vágyott, akiket versben sokszor megidézett, s akik között mégis csak nagyon ritkán, néhány röpke órára tudott zavartalanul megmelegedni. Feszengve, gyámoltalanul emeltük fel poharunkat: korán lett túlélő belőlünk.

A Forrás második nemzedékéből Szőcs Kálmán érzett rá leghamarabb a korhangulatra. A nemzedék vívódásai is az ő költészetén követhetők a legközvetlenebbül: a Cseresznyevirágok éneke versciklusában, majd a Csöndes kiáltvány legszebb verseinek tükrében, utóbb a Hej, cimborák keserű nosztalgiájában és az Adósok börtöne önkínzó számvetésében.

József Attilát vallotta mesterének – sorsában is azonosulni akart vele. Eszménye a szép, igaz beszéd volt – és a formák közt szeretett volna rendet teremteni. Fanatikusan hitt a vers világmegváltó szerepében – szorongásait jórészt ez okozta. Forradalmi türelemre intette önmagát, de nem tudott belenyugodni abba, hogy énekéhez nem simulnak hozzá a tervek. Első verseiben hitet tett a lenini eszme mellett, s halálig hű maradt hozzá. Hinni tudott nagyon:

„…mint hisz a lomb/ Termő nyaraknak és humusznak hull le/ Még akkor is, mikor elküldi fája.”

Öt megjelent és egy kiadás előtt álló, megszerkesztett kötet maradt utána. Hagyatékában többkötetnyi vers, próza és színdarab van. Nem torzót: teljes – és számomra kísértetiesen lezártnak tűnő – életművet hagyott ránk. Meggyőződésem, hogy egy higgadt, értő és ráérző válogatás, mely önmaga mércéjével fogja Szőcs Kálmánt mérni – mint minden alkotó, ő is sokszor átbújt a mérce alatt –, ellenfeleinek és a tartózkodóknak is bizonyítja: jelentősebb költő volt, mint ahogy – a köteteiről megjelent bírálatok alapján – számontartották. Az olvasók előtt ezt soha sem kellett bizonygatni: várták és órák alatt elkapkodták a könyveit.

A temetés alatt, hogy ne halljam a göröngyök robaját, Tisztaság című versét mormoltam végig a fogam között – a zárósorokig.

„Becsaphat lány és szónok engem,

de csupán egy vak éjszakára.

Mert másnap rámosolygok csendben

a nyíló, tisztuló világra.”

Nem mondtam el neki a sír mellett, de tudom, most sem késtem el vele: a nyíló, tisztuló világ majd visszamosolyog rád, Kálmán. 

Gálfalvi György

1973

* Pár napja, akkori búcsúszövegéről kérdezve az írót, arra kért, fűzzünk hozzá egy mondatot. Íme:

 „Sajnos tévedtem, a világ nem nyílt, nem tisztult meg, még mindig nem mosolygott vissza rá. Csak ezzel a kiegészítéssel lesz kerek az emlékezésem, nyer teljes értelmet az akkori mondandóm.”

Szőcs Kálmán: Küldj milliárd palackot

A mindennapi hazugságtól fölpállik a szánk,

Szemünk rebeg, kezünk remeg, vállunk riadva ráng,

Képzelt nyugalmat: ezer fehér pasztillát falunk,

Van harsány gyémánt-városunk, nincs csengettyűs falunk,

Kint Renault, Fiat vár, megannyi nagy, közömbös eb,

Ennél talán már csak a pénztárcánk közömbösebb,

S a számolt szokás-ölelés, mely csüng az éjszakán,

Mint foszló, nyirkos rongy, mely nyári kendő volt talán.

Festett hajunk, múltunk, jövőnk, s két étkezés között

Őrült bűnösnek mondjuk azt, aki levetkőzött.

Pincébe zárjuk és ítéleteket mondatunk,

Felejtsük el örökre, mi is ilyenek vagyunk.

Tudjuk, X és Zé tegnap mit szólt, vagy mit csinált,

És összenézünk bólogatva, jó, hogy nincs hibánk.

És milyen jó, hogy van vízszámlánk s néha még

Tűzpiros ingünk is; íme a korszerűség.

Lépkedünk, s nézzük az órát, mely régen megállt,

S nézzük mohón a négyszögű világot estetájt.

Nézünk krimit, nyelvleckét, táncdalfesztivált,

Nézzük a híradót, a verset is, de legkivált

A labdát, mely hálókat rezget és az égre száll.

És égre száll a lelkünk és megundorodva áll,

Látván, a neonfényből szőtt halál testünkre nő

S kering az űrbe-zárt Föld, mint egy kerek temető.

Fohász

 A mindennapi hazugságtól fölpállik a szánk,

Szemünk rebeg, kezünk remeg, vállunk riadva ráng,

Költő, segíts e vad fajon, küldd el okos szavad,

Mondd meg, hogy rab, ki azt üvölti, hogy boldog és szabad.

Költő, értesd meg vélük, nincs elég arany s urán,

Hogy úr lehessen űrhajót-teremtő ész-urán,

Ki elfelejti önmagát. – Költő, ha lelked él,

Küldj milliárd palackot elveszendő lelkekért.

(Látó 2022/4., Talált vers)

Megújult az emléktábla

Marosvásárhelyen a Horea (egykor Baross Gábor) utca 20. szám alatt, annak a háznak a falán, ahol Szőcs Kálmán élt és alkotott, a költő halálának 20. évfordulóján emléktáblát helyeztek el a marosvásárhelyi írók. Az eltelt évtizedekben a bronztábla, Vargyas Árpád ötvösművész munkája elvesztette ragyogását, elsötétedett, a szövege kiolvashatatlanná vált. A 80. születésnap tiszteletére a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és kurátora, Nagy Attila költő kezdeményezésére az emlékplakettet felújították. A felújítást Kolumbán Árpád ötvösművész végezte. A bronztábla szeptember 13-án nyerte vissza régi fényét.