Népi lakberendezés a Nyárádmentén a XIX. század végétől napjainkig (2.)

A városi polgárságnak dolgoztak, rendelésre. Egy szakember egy garnitúra bútort egy teljes év alatt készített el, nagyon pontos, alapos munkával. Híres műbútorasztalosok voltak Marosvásárhelyen Ember Tibor és Ember Sándor, akik Fodor Albert kárpitossal közösen dolgoztak.

Az úgynevezett fejedelmi szék a Kultúrpalotában

Bútorasztalosok Marosvásárhelyen és a Nyárádmentén

A műbútorasztalosok nem készítettek parasztbútort. Segédekkel, inasokkal dolgoztak. Az 1950-es évektől, amikor már nem bírták a nagy adóterheket, szövetkezeteket alapítottak, a Rokkantak Szövetkezetét, a Lemn-Mobila Szövetkezetet, a Nirajul (Nyárád) Szövetkezetet, s így folytatták a munkát. A városi polgárságnak dolgoztak, rendelésre. Egy szakember egy garnitúra bútort egy teljes év alatt készített el, nagyon pontos, alapos munkával. Híres műbútorasztalosok voltak Marosvásárhelyen Ember Tibor és Ember Sándor, akik Fodor Albert kárpitossal közösen dolgoztak. Székely János és Réti István a század elején megalapították a Székely-Réti Bútorgyárat a város központjában, a mai Dózsa György utca elején (1975-80 között bontották le, itt ma aluljáró épül).

Egy Simó Géza nevű asztalosnak a Maros mellett volt saját bútorgyára, ezt 1949-ben államosították, s az azonos nevű kommunista hősről, Simó Gézáról nevezték el. A gyár bekebelezte a Székely-Réti Bútorgyárat is. Ezt keresztelték át 1962-től IPL Augusztus 23. bútorgyárrá, s 1994-től Mobex néven ma is működik.

A műbútorasztalosoknál az inaskodás négy évig tartott. Az első évben csak takarítottak, a kisszekeret húzták, szerszámokat fentek. Második évben már a segéd mellett enyveztek, lécekből panelt készítettek, s az inaskodás végéig megtanulták rendesen a mesterséget. Az asztalosinas vizsgamunkája egy garnitúra bútor volt, amit segítség nélkül kellett elkészítenie, s akkor felszabadította a mester. A műbútorasztalosokat az 50-es évektől az állam kényszerítette arra, hogy inasaikat az elméleti ismeretek megtanulására szakiskolába járassák, de a gyakorlat a mester keze alatt folytatódott. Ezek az 1950–60-as évekbeli inasok a ma is dolgozó marosvásárhelyi és nyárádszeredai bútorasztalosok. Nosztalgiával emlékeznek vissza rá, hogy műbútorasztalosnak és segédnek lenni rangot jelentett. Saját énekkaruk volt Marosvásárhelyen, közösen szórakoztak, összejártak beszélgetni, nyakkendősen, elegánsan öltözködtek, mint iparosok a város polgárainak számítottak. A marosvásárhelyi műbútorasztalosok a század elején fekete tölgyfa bútort is készítettek bel- és külföldre: ún. középkori, faragott címeres „fejedelmi” székeket, kovácsoltvassal erősített padkás szekrényeket – ezek ma is láthatók a Marosvásárhelyi Történelmi Múzeumban. Még a sinaiai Peleş-kastély bútorainak kifaragására is a vásárhelyi műbútorasztalosokat hívták meg.

Így érthető, hogy sokkal magasabb társadalmi réteghez tartoztak, mint a parasztbútort készítő piaci asztalosok, akikkel még kapcsolatot sem tartottak.