Nagylelkűség

Sok mindennel lehet vádolni honatyáinkat, de azzal semmi esetre sem, hogy önmagukkal szemben szűkmarkúak lennének.

Nagy dolog a nagylelkűség!

Sok mindennel lehet vádolni honatyáinkat, de azzal semmi esetre sem, hogy önmagukkal szemben szűkmarkúak lennének. A minap, amikor saját költségvetésükről szavaztak, nagylelkűen hatmillió lejjel „juttattak” többet maguknak, mint a tavaly. A felsőház tavalyi költségvetése 103 millió 800 ezer lej volt, a 2015-ös meghaladja a 109 millió lejt. Persze mindezt az állami költségvetésből, magyarán az adófizető polgárok zsebéből. A költségvetést 105 igen, három ellenszavazattal és három tartózkodással fogadták el. Bizonyára úgy gondolták – mint a reklámban –, hogy megérdemlik.

Hamarosan a képviselők is szavaznak, és szokás szerint őket sem a szerénység és visszafogottság jellemzi majd, amikor saját maguknak kell pénzt osztaniuk az amúgy üresnek mondott államkasszából. Egy korábbi írásban már beszéltünk arról, hogy havonta hány meg hány ezer euróba kerül nekünk egy-egy honatya. És bizonyára azért, hogy a választópolgár érezze, él, és van amiért dolgoznia, a legutóbbi választásokra úgy módosították a törvényt, hogy az ország népe által referendumon megszavazott 300 helyett 588 képviselőt és szenátort sóztak a nyakunkba.

Miért van ennyi piócára szüksége egy húszmilliós országnak, mikor például az Európai Unió legnagyobb tagállamában, Németországban, a maga több mint 61 millió választópolgárával csupán tíz képviselővel van több választott a törvényhozásban, Franciaországban a több mint 44 millió lakost 630-an képviselik, Nagy-Britannia 44 milliónyi lakosa 659 képviselőt küldött a törvényhozásba, a 34 milliós Spanyolországban 350 tagú parlament működik?

Románia tehát ilyen szempontból is „nagylelkű”, többen lebzselnek a Nép Házában, mint az USA kongresszusában vagy akár az orosz dumában.

Köztudott, hogy szeretett képviselőink évente több mint 40 millió eurónkba kerülnek. Amint az is, hogy Románia az Európai Unió második legszegényebb országa, ahol a lakosság több mint nyolcvan százaléka él a szegénységi küszöb határán vagy az alatt. Ilyen körülmények között választottjainkban is lehetne annyi jóérzés, hogy ne legyenek ennyire „nagylelkűek” magukkal szemben a szegény emberek rovására, ne űzzenek nyíltan gúnyt azokból, akik – kevés kivétellel – meg nem érdemelt bársonyszékekbe juttatták őket.