Esőmese
Esőből varr köpenyt a nyár,
mesét mond a zivatar,
vakációs fűzfa alatt
hallgatja most Tivadar.
Plüsskabátja meg nem ázik,
kedve mégsem ragyogó:
– Bújócskáztunk Ottókával,
ő volt éppen a hunyó,
amikor a játszótérre
szürke felhő tolatott,
parancsot jött teljesítni:
„küldd haza a csapatot”.
Égi szóra szétrebbent a
játszótéri sok gyerek,
Ottóka is hazaszaladt –
Tivadar így kesereg:
– Hazamennék én is, de hogy
melyik úton, nem tudom...
Meglehet, hogy mostantól e
fűzfa lesz az otthonom?
Mackófejét plüssmancsába
temeti hát Tivadar,
így búsong, míg feje fölött
még mesél a zivatar.
Na, de hoppá... Ágak közül
ismerős kéz hívogat:
– Gyere, Tiva, hazamegyünk,
ne félj, nyújtsd a mancsodat.
Ottóka és plüssmackója
mézes teát iszogat,
ablakukon esőcseppek
kopogtatnak még sokat.
Véget ért a nagy kalandjuk,
s látnak színes álmokat,
odakint az öreg fűzfa
mosolyogva bólogat.
Nyárcsend
Csendből szőttest,
nyárból zsámolyt,
szívből kertet,
égi mámort,
csendből téged,
nyárból engem,
kettőnkből újrateremtem
azt a szőttest,
azt a zsámolyt,
azt a kertet,
örök mámort.
