Nagy Feró Marosvásárhelyen

Ez az igazi rock and roll

Az idei, kilencedik Vásárhelyi Forgatag záróestjén Nagy Feró és a Beatrice is színpadra lépett. Vasárnap este felcsendültek azok a dalok, amelyek meghatároztak egy korszakot, és mind az idősebb, mind a fiatalabb korosztály kívülről tudja őket. Elmondható Nagy Feró, „a nemzet csótánya” munkásságáról, hogy mindig megvolt benne a lázadás, a kritika és a jó értelemben vett beszólogatás. Feró 70 év fölött is képes olyan bulit csinálni, amelyen a legtöbben jól érzik magukat.

Nagy Feróval a színpadra lépése előtt beszélgettünk.

– Mikor dőlt el, hogy a rock’n’roll a te műfajod?

– Igazság szerint a rock’n’roll döntött úgy, hogy az én műfajom lesz. Ez még valamikor az őskorban dőlt el, amikor csajozni próbáltam, de a kiszemelt két lány egyáltalán nem foglalkozott velem. Ekkor felmentem a színpadra, és elénekeltem két nótát. Mikor lejöttem, ott álltak velem szemben, és azt kérdezték, hogy zenész vagyok-e. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy ilyen egyszerű csajozni, és természetesen rávágtam, hogy igen, zenész vagyok.

– Ekkora tapasztalattal a hátad mögött sikerült az évek során megfejtened, hogy mi is az igazi rock’n’roll, és mit jelent mindez számodra?

– Bevallom, hogy furcsának tartom a kérdést. Mégpedig azért, mert a mai világban mindenki ért ehhez, vagy legalábbis azt mondja, hogy ért. A közösségi médiában az összes hozzászóló odaírja, hogy ez nem rock’n’roll, nem ez, nem az. Ilyenkor arra gondolok, hogy én nem tudom, mi az, csak egyszerűen keresem. De véleményem szerint a rock’n’roll az egyetlen olyan műfaj, amely még hordozza a szabadságot. Lényegében a korlátlan szabadság. 

– Ez a korlátlan szabadság és a lázadás még mindig megvan benned, 70 év fölött is?

– Nekem állandóan problémám van a világgal. Ha megkérdeznek valamiről, elmondom a véleményem, és utána abból rendszerint óriási botrány lesz. Mondok egy példát: hatalmas visszhangja volt annak, hogy beszóltam ByeAlexnek. Álljunk meg egy pillanatra, ki az a ByeAlex, hát hadd szóljak be neki, én mint idősebb és tapasztaltabb zenész megengedhetem magamnak. Arról nem is beszélve, hogy Magyarország legjobb mentora voltam.

– Jó néhány évtizede állsz a színpadon. Ha visszatekintesz a pályafutásodra, melyik volt az a pillanat, amellyel a leginkább kiverted a biztosítékot?

– 1978-ban volt, amikor azt mondták, hogy mi punk zenekar vagyunk, és maga az együttes verte ki a biztosítékot. Tulajdonképpen minden dalunk rendszerellenes volt, de a Nem kell című volt az, ami miatt felfigyelt ránk a párthatalom.

– A magánéletedben is lázadó vagy? Vagy ez a lázadás csak a színpadon érhető tetten?

– Amikor az unokáimmal vagyok, nem lehetek lázadó, ehelyett ők lázadnak egyfolytában. Én meg próbálok alkalmazkodni. Otthon nem fér bele a lelkivilágomba, hogy lázadó legyek. Viszont van egy kis átfedés a magánéleti és a színpadi lázadás között, mert ha az unokáim valamit kitalálnak, akkor azt tűzön-vízen keresztül megoldom. Nem számít, hogy mit mondanak a szülők vagy mit mond a feleségem, addig lázadok, pontosabban lázadunk közösen, ameddig megvalósul.

– A kommunizmus sötét éveiben mennyire engedtek játszani, és mennyire lehetett azt játszani, amit szerettél, szerettetek volna?

– A kommunista rendszerben nagyon nehéz volt, és ezt a mai fiatalok meg sem értik. Nem voltunk betiltva, de nem is léphettünk fel sehol. Minden az állam kezében volt, ha koncertet akart valaki szervezni, akkor be kellett menni, és rendőrségi engedélyt kellett kérni. Azokban az időkben beszélgettem egy illetékes elvtárssal, aki azt mondta, hogy mi nem vagyunk betiltva, bárhol felléphetünk. De ez természetesen nem volt igaz, mert egy művelődési ház nem hívott meg minket, hiszen a párt ökle lecsapott volna rá.

– A rendszerváltás előtt mennyire volt bújtatott üzenet a rockzene mögött?

– Mindegyikben volt valami rendszerellenes üzenet. Megtalálható ez Bródy Jánosnál is, de talán az egyik leghíresebb példa Koncz Zsuzsától származik, amikor azt énekli, hogy „Óvó néni kérem, miért kell csendben maradni, kérdezte Ádám kíváncsian”. Akkoriban mi nem azt gondoltuk, hogy ez valóban egy óvodában játszódik, tudtuk, hogy ez a kérdés a rendszernek szól, hogy miért kell csendben maradjunk, miért nem lehet pofázni? De a mi Fagyi című nótánkban is megtalálható ez a bújtatott rendszerellenesség. Az a mondat, hogy „nyalni csak úgy lehet, ha élvezzük az ízeket”, az akkori rendszernek szólt, hiszen a kommunista rendszer azt szerette, ha mi dicsérően mondjuk ki a nevét. De mi nem akartunk hízelegni a rendszernek, ezért az előbbi sorral azt próbáltuk közvetíteni, hogy csak akkor lehet valamit dicsérni, ha az valóban jó az emberek számára. Tehát mindenben volt egy kis politika.

– Térjünk át a Forgatagra és Marosvásárhelyre. Vannak olyan élményeid, emlékeid, amelyek ide kötnek?

– Hogyne lenne! Itt volt életem első nagy szerelme, Geta. Amikor sétáltunk Vásárhely utcáin, ahány férfi vagy fiú szembejött, mindegyik köszönt neki. Mondta is az unokatestvérem, hogy hagyjam a fenébe Getát, de én akkor fülig szerelmes voltam, és hiába mondták akkor nekem, hogy egész Vásárhely szerelmes belé, persze mások részéről ez a szerelem nem éppen romantikus volt, sokkal inkább alkalmi. De visszatérve még egy kicsit Marosvásárhelyhez, el kell mondanom, hogy mindig, amikor ide jövök, úgy érzem, hogy hazajövök. Magyarországon születtem, de Maroskeresztúron éltek a rokonaim, Nyárádtőn most is élnek, így mindig, amikor idejöttünk, úgy voltam vele, hogy hazajövünk, és amikor mentünk vissza Magyarországra, akkor is hazamentünk. Tehát én itt is itthon vagyok.

– Mit üzensz az erdélyi, marosvásárhelyi olvasóknak?

– Ez egy régi üzenet, már több mint húsz éve használom, de ma is megállja a helyét: optimistán bele a reménytelenségbe!