Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2013-04-03 12:38:24
Az operáció utáni zavaros gondolatok rajában, félig szendergésben töltött éjszaka után a reggeli vizitre vártunk az erdélyi nagyváros gyógyintézetének sebészeti klinikáján, ahova az egynapos beutaltak kerültek. A felmentés egy kerekes asztalon érkezett, amelyet kissé molett, mosolygós szemű asszisztensnő tolt be a kórterembe. Az asztal tele volt kötszerekkel, fertőtlenítőszerekkel, szondákkal, fémdobozokban steril műszerekkel s a kötözéshez szükséges egyéb eszközökkel. Jó szemmel először a sérvvel műtött nőhöz ment, s ahogy felemelte a paplant, rögtön látta, hogy baj van. A szonda, amit a vágásba tettek, kicsúszott a zacskóból, s a sebből véres váladék folyt a lepedőre, abban nyöszörgött az asszony, aki a kellemetlen helyzet mellett nagy fájdalmakra is panaszkodott. Az asszisztensnő visszaillesztette a szondát, kiürítette a zacskókat, s nagy szakértelemmel forgatva a beteget ágyneműt cserélt, aztán pizsamát is, de előzőleg fertőtlenítőszerrel lemosta a hátát, derekát, s tisztába tette, majd fájdalomcsillapítót kért a kolléganőjétől. Mindezt az asszony nagylánya is észrevehette volna, ha nem csak aludni és telefonálni utazik édesanyjához 80 kilométer távolságról.
Figyeltem a kötöző asszisztensnő szakavatott mozdulatait, s amikor gumikesztyűt cserélt és felém fordult, akkor láttam meg a kitűzőjén, hogy a nevéből ítélve egy nyelvet beszélünk. Meglepetésemre hangosan és szívesen fordította magyarra a szót. Megnézte a sebemet, szóltam, hogy az éjjel újrakötötték, ezért csak a szonda végén cserélte ki az összefogott gézdarabot, majd felvilágosított, hogy akkor vegyem ki a szondát, ha már nem jön semmi váladék, aztán felajánlotta, hogy naponta mehetek kötözésre, és keressem őt, mert szívesen segít. Miután mindent elrendezett és kiment a szekerével, nemsokára érkezett a vizit. Annyira vártam, hogy szinte reszkettem a türelmetlenségtől. Végre beszélhetek a sebészorvossal – reménykedtem, s továbbra is szégyenkezve, hogy a rezidens orvosnak járó hálapénzre taksáltam a munkáját, egy kiegészítő borítékot is előkészítettem. Többen érkeztek egyszerre, s miután mindenkinél megálltak, végre megkérdezhettem, hogy milyennek látta a csomókat, amit kivett. Reszketve tettem fel a kérdést, amire hányavetien válaszolt. Hát ő honnan tudja, hogy milyen típusú volt a daganat? – nyugtázta kérdéssel a kérdést, majd eldönti a kórszövettani elemzés, aminek két hét múlva közlik az eredményét – mondta nem túl barátságos hangon, s mivel a helyzet sem volt megfelelő, a boríték a zsebemben maradt. Mielőtt kimentek volna a kórteremből, megjegyezték, hogy egy órán belül megírják a kibocsátót, s a sérvvel műtött beteg kivételével a délről érkezett fiatal nővel együtt távozhatunk, s mindennap jogunk van bemenni kötözésre. Bár itthoni kórházi tapasztalataim alapján kételkedtem, hogy elkészül, egy óra múlva valóban hozták. Mire a véres váladékkal átitatott motyómat összeszedtem, a fiam telefonált, hogy a bejáratnál vár. A frottírköpenyre vettem a kabátot, átvergődtem a folyosókat megtöltő tömegen, majd beültem a kocsiba, s hazamentünk. Csalódott és elkeseredett voltam.