Múlt, jelen és jövő
1994. február elsején kerültem Vámosgálfalvára lelkipásztornak.
1994. február elsején kerültem Vámosgálfalvára lelkipásztornak. Meg voltam győződve arról, hogy más lelkészek is szerettek volna Vámosgálfalvára kerülni, de nekik nem sikerült, ezért mindig irigységgel néztek rám. Tudtam, hogy az irigység a tehetségtelen emberek magatartása. Mindig arra törekedtem, hogy szülőfalum gyülekezetét gyarapítsam. Közbenjárásomra a bukaresti visszaszolgáltató bizottságnál sikerült visszaszerezni az egyházközség 26 hektár szántóföldjét, 8,10 hektár erdejét és három nagy épületét. Vannak gyülekezetek, amelyek a mai napig sem kapták vissza az államtól ingó és ingatlan javaikat. Az egyház kántori lakását megjavíttattuk. A templom repedezett falaival megdöbbenést keltett, félő volt, hogy összeomlik. Egy magyarországi céggel megjavítatta. A gyülekezet adományából a budapest–csepeli önkormányzat 4 millió forintot adott, Cseri Kálmán budapesti lelkipásztor 1,7 millió forinttal járult hozzá a templomjavításhoz, és segítettek más magyarországi gyülekezetek is. Kértem az Erdélyi Református Egyházkerülettől anyagi segítséget, de azt válaszolták, nincs pénzük. A templom a mai napig sincs felszentelve. Illene felszentelni azokkal, akik anyagilag is hozzájárultak a templomjavításhoz.
A Vámosgálfalván töltött szolgálatom ideje alatt több testvérgyülekezeti kapcsolatot alakítottam ki: a budapest–csepeli gyülekezettel, továbbá az önkormányzattal, a nagyhegyesi református gyülekezettel és önkormányzattal, a debreceni ispotályi református gyülekezettel, a tiszalúci református gyülekezettel és önkormányzattal. Az Amerikai Egyesült Államokból ismeretségem és barátságom folytán 6000 USA-dollárt kaptam, amellyel traktort, utánfutót és egy hármas-ekét vásároltunk az egyháznak. Presbiteri és közgyűlési jegyzőkönyv van róla, hogy a traktort bármikor ideadhatják nekem a munkálat idejére. De sajnos, nem hajlandók segíteni, pedig se a lelkipásztornak, se a presbitériumnak, se a gyülekezetnek egy leje sincs ebben.
A felső egyházi vezetés egykor engedélyezte, hogy a teológiára 260 teológiai hallgatót is felvegyenek. Ebből sok baj származott a mai napig. A jelenlegi lelkipásztort én ajánlottam a gyülekezetnek, a presbitériumnak. Nem kellett volna ajánlanom. Véleményem nem parancsként hangzott el. 2013-ban muszáj volt nyugdíjba vonulnom, 65 éves koromban, noha a presbitérium kérte jegyzőkönyvileg, hogy még maradjak 3 évig szolgálatban, hisz a gyülekezet fizeti a lelkipásztorát, nem az egyházi felső vezetés. 56 ezer lejt hagytam a gyülekezet pénztárában, amit a parókia javítására költöttek. 41 évi lelkészi szolgálatom alatt sehol sem küldtek ki presbiteri gyűlésekről, de a vámosgálfalvi tanácsteremből laikus emberek öt percre kiküldtek.
A gyülekezetnek van egy Vágány nevű lapja, a polgármesteri hivatalnak is van egy: Vámosgálfalva Krónikája. Egyik lapban sem emlegetik egyházvédő munkáimat. Így félő, hogy a végén Vakvágánnyá változik, és Vámosgálfalva Krónikája csak pusztába kiáltott szó. Úgy látszik, beteljesedik Jézus szava: Ez a nép ajkával közelget hozzám, de a szíve távol van tőlem. Mert a múlt, az történelem, a jelen küzdelem és a jövő Istentől való ajándék.
Keszegh András református lelkész, Vámosgálfalva
