Mozgó szobrok a Bernády Házban

Kiss Levente képzőművészeti albumának tárlatnyitóval egybekötött bemutatójáról

Különleges, érdekes és nívós kiállításnak, a tárlatnyitó keretében pedig albumbemutatónak adott otthont szerda délután a Bernády Ház. Kiss Levente, a hazai művészeti életbe mintegy fél évszázada aktívan bekapcsolódott szobrászművész, az 1848-as agyagfalvi emlékmű társalkotója, a marosvásárhelyi Borsos Tamás, a gyergyóalfalui István pap és több más köztéri szobor, emlékmű, megannyi ihletett plasztika szobrásza ez év júniusában töltötte be 75. életévét. Amint azt a meghívóban is olvashattuk, a kerek évforduló jó alkalom volt a visszatekintésre, művei újabb albumban való felmutatására. Nagy Miklós Kund művészeti író szerkesztette és írta az előszót a kötethez, a fotókat s a műtárgyak reprodukcióit Bálint Zsigmond fotóművész készítette. A gyergyószentmiklósi F&F International Kiadó gondozta a szép, kétnyelvű kiadványt, műszaki szerkesztője Donáth Nagy György volt. A katalógusnak is beillő könyv hátlapján a következők olvashatók: „Kiss Leventét szülőhelye, a számos hivatásos alkotót termő Gyergyóalfalu és a művésznek iskoláskorától otthont adó Marosvásárhely is a magáénak tartja. Ez a kettős kötődés is növelte művészi elhivatottságát, ennek is köszönhető, hogy itt is, ott is jelentős köztéri munkákkal, emlékművekkel gazdagíthatta a városképet, illetve a gyergyói község arculatát. A térszobrok, a közösségi közegbe került plasztikái azonban eddigi életművének csak az egyik vonulatát jelentik. A galériákban, alkotótábori gyűjteményekben közönség elé vitt kisplasztikái ezeknél is markánsabban, mennyiségileg is lenyűgözően mutatják fel bronzvilága gazdagságát. Külön fejezetként tárgyalható impozáns plakettsorozata sem tekinthető befejezett ciklusnak. Nem kétséges, a 75 éves szobrász munkásságának utóbbi évtizede pályája legsikeresebb időszakai közé tartozik. Ezt a katalógus műmelléklete is meggyőzően tanúsítja.” A kiállítás Kiss Levente kinetikus szobraiból és jeles személyiségeket megörökítő bronzplakettjeiből mutat be válogatást.

A teljes telt házas közönséget a tárlat méltatója, Nagy Miklós Kund üdvözölte. Elsőként Kiss Levente köztéri műveit említette, majd kisplasztikáiról, bronzszobrairól szólt, amelyek mint alkotónak, szobrásznak talán a legfontosabbak számára. 

– A bronznak azt a pillanatát, fényét, amikor megolvad, átalakul, semmi pénzért nem adnák a szobrászok. Ezek a körülöttünk lévő, álló, mozgó szobrok pedig azt jelzik, hogy Kiss Levente visszatért az első szerelméhez. Mert az első szerelme a kinetikus szobrászat volt. Miután elvégezte a művészeti középiskolát, Bukarestbe ment, ahol jóval lazább volt a művészeti élet, sokkal inkább odafigyeltek arra, ami Európa és a világ nagyvárosaiban művészeti szempontból történt. Leventét a mozgásban lévő szobroknak a dinamikája érdekelte, diákként ezzel foglalkozott, díjat is nyert, aztán hazajött, és itthon is egy ideig folytatta, megyei tárlatokon is bemutatott párat. Ha most szétnézünk, látjuk ezeket a különleges szobrokat, figurákat, tárgyakat, kütyüket, ahogy elkezdenek mozogni, úgy viselkednek, mintha élők lennének. A szobrász lelkében élnek is ezek a munkák, holott sokszor hangsúlyozta, játékok csupán, játékból készültek. Mennyi ötlet, mennyi hozzáértés társul hozzájuk! Ha nem tudnánk, hogy milyen kiváló művész, azt is gondolhatnánk, hogy pályát tévesztett, elmehetett volna feltalálónak, műszerésznek is, ezermesternek mindenképp. A falakon lévő plakettjei ritkábban voltak közönség előtt. Rajtuk ábrázolt eleink, nagyjaink sok mindent adtak tovább a különböző nemzedékeknek, mennyi mindent tudnak üzenni számunkra még ma is. Különösen tetszenek nekem ezek a munkák, annyira jellegzetesek, karakteresek, azt az alkotói elhatározást sugározzák, amelyek ezeknek az embereknek az életét, munkásságát jellemezték. 

A mozgó szobrokról az alkotó beszélt: 

– Köszönöm, hogy ennyien eljöttetek, ugyanakkor el kell mondanom, hogy Nagy Miklós Kund és Bálint Zsigmond önzetlen segítsége nélkül talán még ma is spekulálnék, tervezgetnék, kétszer is meggondolnám, és semmit sem csinálnék. Ez lett belőle, azért hoztam kinetikus szobrokat, mert ezek nem nagyon voltak kiállítva, voltak olyanok, amelyekre már nem is emlékszünk, van olyan is, amit újraépítettem. Nem akarok esztétikai eszmefuttatásba kezdeni a munkákról, mert ez nem az én területem, de: óriási dilemmába kerül az ember, amikor nekifut ennek az iránynak, és kinetikus szobrokat készít, ugyanis feltevődik a kérdés, hogy hol a technika és hol a művészet határa? Meddig tudunk elmenni a technikával, mikor válik egy szobor technikai bravúrrá, és hol van az a határ, amikor úgymond a művészetet is bele lehet lopni? Nem próbálom a védőbeszédemet megfogalmazni, de a neten nagyon sok kinetikus munkát lehet látni, amelyek fantasztikus technikai bravúrral, modern, digitális eszköztárral, finommechanikával készültek, és társult hozzájuk esztétikai igény. Ám van egy ennél is csodálatosabb csoportja ezeknek a szobroknak: amikor pár egyszerű elem, egy függőleges és egy vízszintes rész összekapcsolódik, és tovább végzi a térben a munkáját. Én ezeket szeretem. Az óraszerkezet is megihletett, hiszen nagyon sok mechanizmus van, amelyet az időmérő funkcióból csak ki kell emelni, és ha lehet, szobrot készíteni belőle. Ugyanilyen csodálatos szerkezet a villanykapcsoló, amelyre csak rácsapunk, én azonban nem tudtam elmenni mellette. Engem ezek a nagyon egyszerű és nagyon bevált szerkezetek ihlettek. Sokan kérdeztek, hogy mit jelentenek a címek, de én nem tudom megmagyarázni minden munkámat. És nem is kell magyarázni, ott van, tessék fogyasztani, ha lehet. Vannak szobrok, amelyek mozgását elektromos szerkezet végzi, van olyan, amely a hetvenes években készült, és azóta az udvaron verte az eső, majd újraépítettem. A digitális világban nem mozgok otthonosan, ami digitális van ezekben a szobrokban, azt a kisebbik fiú, Endre készítette el – mondta az alkotó.

Amint azt Nagy Miklós Kund hozzátette, Bálint Zsigmond nélkül ez a kötet nem nézne ki úgy, ahogy kinéz. A körülbelül hatvan reprodukció készítésének folyamatáról a fotóművész beszélt. 

– Amikor megláttam a Levente kinetikus munkáit, úgy éreztem, kemény kihívás lesz bemutatni őket úgy, hogy közben a mozgást is érzékeltessem. Be kellett volna vinni őket egy stúdióba, ahol megfelelő világítás, irányított fény van, amellyel ki lehet emelni e munkák lényegét. De erre lehetőség nem volt. Ezért megpróbáltuk otthon, a műterem udvarán lefényképezni őket. Voltak problémáink ezzel: először is a fény, a színek. Amikor például tavasszal fényképeztem a plaketteket, a képek pirosas színűek lettek, mert akkor virágzott a Levente cseresznyefája, erős napsütésben kékessé váltak, mert a napfényben ott a kék szín. Minden ilyen alkalom után újra kellett fényképezzük őket. Mindig ki kellett válasszuk azt az időpontot, amikor félhomály van, vagy felhős az ég, ilyenkor sikerült megfelelően visszaadni az alkotásokat, a bronz színét, textúráját. Sokat dolgoztunk együtt, de úgy érzem, hogy végül sikerült úgy megjeleníteni a munkáit, hogy aki kezébe veszi az albumot, szívesen lapozgatja majd. 

Nagy Miklós Kund feltevésére, miszerint a bronzplasztikák állnak legközelebb az alkotó szívéhez, Kiss Levente elmondta, ha lehetséges lenne, akkora gyomlálást végezne a munkái között, ami szinte elképzelhetetlen. – Nem is tudom, hogy hány maradna, nagyon sokat újra készítenék belőlük, viszont van, amit vállalok. Vannak olyan munkák, amelyek valóban a játék igényével készültek, magam sem tudtam, hogy lesz-e belőlük valami. A kinetikai szobrok elkészítése borzasztó időigényes, és addig, amíg primitív felszerelésemmel, eszközeimmel létrehozok valamit, nagyon sok idő eltelik. Nincs mögöttem egy technikuscsapat, aki elvégezné a kulimunkát – hallottuk Kiss Leventétől, majd a közönség soraiból Baricz Lajos pap-költő szavalta el – meglepetésképpen – a szobrászművész hetvenötödik születésnapjának alkalmából írt, Kiss Leventének ajánlott versét.