Charles-Louis de Secondatot (1669–1755), akit Montesquieu-ként emlegetünk, a francia felvilágosodás egyik legjelentősebb képviselőjét filozófusként, íróként, történészként tartják számon. Jogászként 1714-től a bordeaux-i parlament tanácsosa, majd elnöke volt. 1728-tól a Francia Akadémia tagja. Sokan a Perzsa levelek (1721) című, nálunk is széles körben ismert, népszerű levélgyűjteményét tartják fő művének. Tévesen.1 Mások A törvények szelleme (1748) című, névtelenül megjelentetett egyetemes értékű munkáját tartják a legfontosabb alkotásának. Névtelenül jelentette meg, mert tudta azt, hogy könyve, gondolatvilága szembeszegül XV. Lajos egyeduralmával, a zsarnoksággal, azzal a zsarnokkal, aki minden hatalmat, a törvényhozóit, a végrehajtóit és az igazságszolgáltatóit is a kezében tartotta. És aki az uralkodót megfosztotta ezektől a joggyakorlásoktól, az csak lázadó, lázító lehetett. Könyve 1755-ben a tiltott kiadványok listájára került.
Magyarországon és Erdélyben többen is próbálkoztak a De l’esprit des lois (A törvények lelke) tolmácsolásával. Nagy hatással volt a magyar jakobinusokra, köztük Kazinczyra, aki szintén próbálkozott lefordításával, és Batsányira, Csokonaira, Berzsenyire, Kölcseyre, az 1834–44-es országgyűlésen fellépő centralista fiatal értelmiségiekre.1 Olyan személyiségek, mint Széchenyi, Kossuth, Wesselényi, Deák Ferenc biztosan olvashatták azt a kiadványt, amely 1830-ban Pozsonyban jelent meg névtelenül, feltételezésem szerint V. Haller Gábor (1749–822) fordításaként.2 1833-ban Rédly Károly (1791–1854) ugyancsak Pozsonyban jelentette meg három kötetben, aki a XX. századi fordítók szerint az előbbit is felhasználhatta.3
A szakirodalom mindeddig nem beszélt a székelyföldi árkosi születésű Benkő István (sz. 1778) kéziratban maradt tolmácsolásáról. Kéziratban maradt, de a fordító gondoskodott arról, hogy megismertesse Erdély legfontosabb személyiségeivel, azokkal, akik Erdély fővárosában, Kolozsváron építettek maguknak házat, palotát, azokkal, akiknek Erdély gazdasági, politikai, kulturális életében jelentősebb szerepük volt. Az Amerikából hazatérő Bölöni Farkas Sándor (1795–1842) kezdeményezésére, Wesselényi Miklós támogatásával, nyugati modell szerint,4 gróf Béldi Ferenccel, gróf Kendeffy Ádámmal és társaikkal megalapították 1833. január 13-án a Kolozsvári Casinót (Deák Ferenc utca 16., jelenleg Bul. Eroilor), elsősorban a nemesi és a főnemesi osztály számára. A főúri személyek közül, akik látogatták, látogathatták ezt a kaszinót, nem hagyhatók ki a Bánffy, Barcsay, Jósika, Kemény, Mikó, Radák, Rhédey, Szentkereszty stb. családok személyei. De a polgárság sorait sem zárták ki.5 Benkő István ügyvéd, mert ügyvéd (prókátor) volt, „kir. táblai hites ügyvéd”, aki a neve elé nem a középajtai6, hanem mindig az árkosi helységnevet jelölte meg, Montesquieu lefordított könyvének fejezeteit a Kolozsvári Casinónak adományozta, ahol a főúri és polgári személyek 35 újság hírei mellett Benkő István fordítását is olvashatták.7 Egy ilyen kiadványt nem nézhetett jó szemmel I. Ferenc (1768–1835) osztrák császár, magyar király, akárcsak a XVIII. századi francia királyok, akik a hatalomgyakorlás minden formája fölött rendelkeztek. Nem véletlen az, hogy az 1830-as kiadást is névtelenül adták ki, viszont a reformkorban már sokan dacoltak az önkényuralmi rendszerrel, bátran vállalták nevük leírását egy lázítónak tartott könyv elé. Közéjük tartozott Benkő István is, aki Benkő József (1720–1814) tudós professzor egyik tanítványa volt, és aki hálából megírta és 1822-ben kiadta tanára életrajzát.8 Ügyvédi tevékenységének munkahelyét egyelőre csak feltételezzük: Székelyföld és Kolozsvár lehetett.
Benkő István Jelentése a fordítónak címmel bevezetőt ír, melynek utolsó mondata a következőképpen beszél: „Írám Kolosváron, Pünkösd havának 5k napján 1825k Esztendőben. Benkő István, a’ Fordító sk.”9 1834. május 1-én, az első fejezet után a következőképpen számolt be: „Ez az elébb írt Fordíttás készen hever nálam már öt esztendők olta hasztalan; és hogy a’ ne lenne mindég, ezt a keveset kiírtam, és a’ Kolosvári Casinónak adom, ha elfogadja, hogy ott olvassák: és ha olvassák, ’s érkezem, kiírok abból többet is.” Tehát a följegyzések szerint az 1825 és 1830 közötti években fordította le a szerző terjedelmes könyvét, majd apránként 1834 májusától december 28-ig átmásolta, „kiírta” a fordítását, és átadta a Kolozsvári Casinónak. Valaki megkérdezte, hogy „(…) mi okból írok, és ajjándékozom az írtakot, talán fitogtatásból? Éppen nem, hanem megtörtént velem, hogy egy Mélodrámát fordítottam vólt még a’ mult 1824k esztendőben; azt, mint Néző-játékot, előadák a’ Theatrálisok, és más ember által fordítatottnak tették ki a’ czédulákon. Tehát megeshetne az is, hogy majd valaki ezen a’ Törvények lelkéről lévő fáradtságos fordításomat is magáénak hirdetné, és az illyen kedvetlen érzést mozdítana bennem; mert annyi munka után annyi vanitást nékem megbocsáthat akár ki, ha írásomat nevem alatt akarom.” Továbbá megjegyzi: ha megszűnne a Casinó, írása valamelyik tudományos intézetbe kerülhet, ahol gondját fogják viselni, hogy azt senki el ne idegenítse – írta Kolozsváron 1834. október 1-én. A XIX. sz. második felében és a XX. sz. első évtizedében az Erdélyi Múzeum-Egyletnek adományozott iratokat, tárgyakat az 1950-es évek után Kolozsvár négy intézménye (Kolozsvári Állami Levéltár, Akadémiai Könyvtár, egykori egyetemi, napjainkban Lucian Blaga Könyvtár, Erdélyi Történelmi Múzeum) között szórták szét. Az iratok egy részét úgy eltemették a levéltári temetőkbe, hogy számba vevésük hiánya miatt még napjainkban sem kutathatók, meggátolva ezzel elsősorban a magyar kutatók munkáját.
A Montesquieu könyvének lefordítása valóban egy kitartó, sok időt igénybe vevő szívós munkát igényelt. Labor improbus omnia vincit (A kitartó munka mindent legyőz) – írta Benkő a fordításhoz mellékelt bevezetőben. Az ismert kiadások 800–900 oldalt számolnak, a Benkőé 903-at. Montesquieu műve a politikai gondolkodás egyik alapvető alkotása. Elsőként az Amerikai Egyesült Államok alkotmányában szentesítették az államhatalmi szervek szétválasztását. Napjainkban talán nincs is olyan állam, melynek alkotmánya ne tükrözné Montesquieu szellemét. Az iskolákban és az egyetemeken napjainkban is beszélnek róla, mert még több területen is aktuálisnak tekinthető.
Hivatkozások
1. ro.wikipedia.org/wiki és vö.:Világirodalmi lexikon. Nyolcadik kötet, Akadémiai Kiadó, Bp., 1994, 565–567.o.
2. Komán János: A marosugrai Haller Gábor, Montesquieu főművének fordítója. In.: Székelyföld, XXVIII. évf., 3. sz. 2024. március, 128-148.o.
3. Montesquieu: A törvények szelleméről. Budapest, 2000, Osiris–Attraktor, 33.p.
4. Egyed Ákos: Kolozsvár vonzása és vonzásköre a XIX. században, In.: Korunk, 1982/4. sz. 282.
5. uo.
6. Pálmay József: Háromszék vármegye nemes családai. Sepsiszentgyörgy, 1901, 66.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
