A kérdés megfordítva is éppen olyan provokatív: mit hozol/hoztál uzsonnára? A címben feltett kérdést rendszerint az álmos nagymama vagy anya, feleség (előkelőbb esetében a nevelőnő, inas, konyhai mindenes cseléd) szájából hangzik el az iskolába indulás előtt húsz perccel, ezt kérdi (kérdezte meg) az iskolába és a munkába induló gyermektől, illetve felnőttől legkedvesebb hozzátartozója. A második típusú kérdés egyértelműen kíváncsiságból és nyereségvágyból születik.
Az iskolai uzsonnára való rákérdezés rendszerint a tapasztalatgyűjtésre utal: pajtásunk, padtársunk szeretné látni, hogy más szülő, felmenő, gyám, gyermekgondozási tényező mit pakolt az általa gyámolított és táplálni óhajtott ifjúnak. Van-e változatosság, ötletgazdagság, rugalmasság, találékonyság, konyhaművészeti rafinéria a felcsomagolt uzsiban, vagy mindközönségesen a felnövekvő utánpótlásnak a kezébe nyomnak némi pénzt, és tessék,vegyél, fiam, lányom, az első utadba eső kenyérboltban, büfében, bódéban egy-két kiflit, zsemlét, perecet, ízes, mézes, szilvás lepényt, lángost, buktát, sajtos, vaníliás, ánizsos croissantot stb. Ezzel persze nyereség is képződik, ugyanis az ifjú megtanul egyedül vásárolni (nem lesz anyámasszony katonája, kiváló üzletkötő vagy bátor vállalkozó válik belőle), vagy spórolt pénzre tesz szert szülei tudta nélkül, nem vásárol semmit, ámbátor kisebb gyomorfekély lehetősége is kialakul a koplalástól – elméletileg és iskolaorvosilag.
A terrorizálós változatban a nagyobb és erősebb fiúk, de ma már a lányok sincsenek mentesülve az egymás közötti agresszivitástól, miként arról számos amerikai játékfilm és lélektani kutatás elszomorító eredménye is tanúskodik, arra a kérdésre, hogy mit hoztál uzsonnára, a kisebb és megtámadott, leigázott, rettegésben tartott, szüleinek szólni nem merő kiscsávó előveszi apró motyóját, és odaadja a röhögő, falánk, ostoba, erejét fitogtató lelki szegénynek, aki aggályok nélkül beleharap, megeszi, kiköpi, megmocskolja, utolsó esetben nagylelkűen visszaadja, és megüzeni a gazdag fiú/leány felmenőinek, uzsonnát pakoló automatáinak: máskor, mondd meg te (gyalázkodó jelző) a te jó édesanyádnak, hogy tegyen kolbászos/sonkás/prézlis szeletes, fasírtos szendvicset, rántottát sós uborkával, káposztás lepényt sok tejföllel. Egy ízlés- és étkezésszociológus, tömegpszichózis-kutató rengeteg dolgot tudna kihüvelyezni ebből a tényállásból, a közlés hevéből és gazdagságából, abból, mire vágyik az otthon pofozott, rendszeresen megvert, megaláztatásokat elszenvedett, drogfüggő, alkoholista közegből jövő fiatal ember.
Személyes példámmal nem szívesen hozakodnék elő, ugyanis én már az óvodába sem szerettem uzsonnát vinni. Akkoriban a belvárosi óvodák sem adtak uzsonnát, legalábbis az én látókörömbe került pedagógiai intézményekben nem fordult elő. Valami rossz cukorkát olykor kaptunk, de az felejtős volt a jobb anyagi körülmények között élők számára. Az iskolában nem irigyeltem azokat, akik rendszeresen hoztak vastag szelet sós, cukros vagy vajas-ízes kenyeret, egy almát, kemény tojást és uborkát kemencét látott két szelet, barna, tippanós péktermék között. Egyedül ősszel irigyeltem azokat, akiknek kertjében még volt hatalmas, bőven termő diófa, és a szünetben feltört friss dióból kicsalogatott dióbelet nagy művészettel és takaros kis bicskával mesterien tudták meghántani, nem szidták meg őket otthon, ha kezük fekete volt a diólétől, -páctól. Nekem nem volt türelmem megtisztítani, inkább kesernyés hártyájával együtt kaptam be, már ha olykor megkínáltak.
Nekünk is volt kertünk, de abban hozzáértés és nemtörődömség hiányában az OGYI vezető káderei nem nemesítették a gyümölcsfákat, inkább a magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészeti oktatás színvonalának szüntelen emelésével voltak elfoglalva, na persze az osztályharccal is, és a diákok társadalmilag megfelelő származásával, ui. az egyetemen darwinizmusból is az ember eredetét tanították, nyomatták antiklerikális meggondolásból, nem azt firtatták, hogy mit viszel/hozol uzsonnára. Az csak afféle kispolgári nosztalgia, csökevény, magánemberi hobbi volt akkortájt, amikor mindenért sorba kellett állni. Már csak a csend-rend-fegyelem kedvéért.
