Mesélj valamit!

Misztikum és valóság színpadon és színfalak mögött

Gondolkozom, hogy minek nevezhetem, hisz alapmestersége magyar irodalom szakos tanár, erre épült rá a rendező szak, és ismertté az erdélyi, bukaresti és magyarországi körökben színpadi rendezéseivel, kapcsolati tőkéjével vált. A színművészeti főiskolán nemzedékek sorát oktatta a színészmesterségre, majd színpadi rendezésre, színházi lapot (Thália) és kísérleti színházi műhelyt (Thália Laboratórium) alapított és működtetett, éveken át dékánként vezette a tagozatot, új tantárgyak, szakok beindítása fűződik a nevéhez. Mindezeken túl kitűnő mesélő, aki ismeri, és szívesen megosztja a hajdani és a közelmúltbeli Marosvásárhely ízes, színes történeteit, 11 könyvnek a szerzője vagy társszerzője. Legutóbbi regényeiben úgy szövi a cselekményt, hogy fantáziája szinte határtalan. Ha a kedves olvasó a bevezetőből kitalálta, hogy kiről fog szólni az alábbi interjú, sajnos nem kap érte sem Tiltott csíki sört, sem Lanka-felvágottat. Csupán egy ízig-vérig marosvásárhelyi lokálpatrióta pályaképének szilánkjaiból annyit, amennyi egy bő újságoldalba bele kellene férjen.

– Kerek évfordulók alkalmával az ember számvetést készít, a nyolcadik X erre kitűnő alkalom. Ha majd nem leszünk, hogyan szeretnél megmaradni szülővárosod és az erdélyi színjátszás történetében? – kérdezem a nyolcvanadik évét nemsokára betöltő dr. Kovács Levente nyugdíjasként is aktív színházi rendezőtől, színészpedagógus egyetemi tanártól. 

– Ilyenkor nem tényekre, tettekre, előadásokra gondolok, hanem úgy érzem, hogy körülöttem kialakult egy bizonyos „fíling”, ami abból állt, hogy diákjaimmal érdekes, újszerű, nem skolasztikus dolgokról beszélgettünk szabadabb légkörben. A visszajelzések szerint tanítványaim azt az alternatív oktatási módot értékelték, értékelik, ami egész tevékenységemen átvonult diákkoromtól kezdődően. Lyukas órán az osztálytársaim szünet helyett arra kértek: „Csusza, mesélj valamit!”. És ugyanezt kérték az ötvenéves érettségi találkozón is. 

– A kérés ezúttal is megállja a helyét, a pálya szabad! Tudom, hogy kedvenc hobbid volt, hát „gombfocizzuk ki” részletesebben is az említett fílinget! De még azelőtt azt szeretném tudni, hogy miért nem lettél eleve író, hiszen látszólag könnyedén, kedvvel ontod a regényeket?

– Ennek a színház az oka. Másrészt nagyon fiatalon, 16 évesen kerültem a kolozsvári Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára, a 40-tagú évfolyamon idősebb, műveltebb, már közlő író, költő kollégák közé. Annyira riadt, gátlásos voltam, hogy irodalmi körre nemhogy írást beadni, még elmenni sem mertem, holott két irodalmi pályázat megnyerését követően jutottam be az egyetemre. Kozma Béla tanácsolta, hogy végezzem el a magyar szakot, mert rendező szak csak Bukarestben volt, én pedig annyira nem tudtam románul, hogy véleménye szerint az első utcasarkon eladtak volna. Kolozsváron az egyetemi színjátszó csoportba befogadtak, és Szabó József megengedte, hogy rendezzek is mellette. Miután elvégeztem a magyar szakot, néhány hetes mezőcsávási kitérő után, 1961–63 között meghívtak a Bolyai középiskolába magyart tanítani, azzal a feltétellel, hogy lendítsem fel a diákszínjátszást. Az e téren elért eredményeim láttán Tompa Miklós, Kovács György és Szabó Lajos meghívására 1963-ban átszerződtettek a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe gyakornoknak, mivel akkor nem működött a rendező-utánpótlás. Erre az időszakra tehető a „novellisztikus” korszakom is, amikor kollégám és barátom, a díszlettervező Kemény Árpi édesapja, Kemény János, aki született mentor volt, megtudta, hogy szeretek írogatni. Az első novellámat elolvasva azt a feladatot adta, hogy háromhetenként jelentkezzek nála egy újabbal. Így jöttek létre az Időutazás című kötetben megjelent írások, amelyeket csak a 2010-es évek kezdetén adtunk ki. Miután János bácsi meghalt, nem volt, aki írásra sarkalljon, és az írás helyét elfoglalta a színház, ugyanis a korábbi (hatvanas évekbeli) „fuss ki, öblítsd ki” gyakornoki korszak után a munka élvonalába kerültem. 

– Mit jelentett a gyakornoki idő, mi volt a feladatod?

– Ott ültem Tarr Laci mellett, és amikor kérte, kávét vittem neki, az idős Tompa alá toltam a széket, feljegyeztem, amit mondtak, és az instrukcióknak a felidézése a következő órákon tekintélyt szerzett számomra. Ezt a szokást a kiváló kolozsvári ügyelőktől tanultam, akik rendkívül pontos ügyelői példányt vezettek, ami lehetővé tette, hogy akár a rendező halála után is könnyen fel lehessen újítani az előadást. A segédrendezés, a rendezőasszisztensi munka töltötte ki az első éveimet, a Rómeó és Júliában például negyven szereplő és nyolcvan kosztüm volt. Mindezt többnyire én tartottam észben és rendben. Nagyon jó iskola volt, hiszen még élt a Székely Színház szelleme, ahol a műszakiaktól (világosító, hangosító, kellékes, öltöztető, a híres maszk- és parókakészítő mesterek) is rengeteget tanultam. Ez a tapasztalat vezérelt, amikor később, a kétezres évek elején Oana Leahu kolléganőmmel éjt nappallá téve ezeroldalas dokumentációt készítettünk egy hároméves színpadtechnikai kollégium (colegiu scenotehnic) bevezetésére, amely során különböző műhelyek támogatásával az említett mesterségekre szakembereket képezhettünk volna. A szakmától soha annyi gratulációt nem kaptam, mint amikor elküldtük Bukarestbe az anyagot, de a bürokraták végül is azt válaszolták, hogy nem lehet jóváhagyni, mert a munkatörvénykönyvben nincsen leírás ezekről a mesterségekről. Nem jártam sikerrel a színházi munka menedzselésére tervezett szakkal sem. 

– Mit tanultál, vittél tovább abból, amit a legendásnak tartott rendezők mellett láttál, és milyen téren tartottad szükségesnek az újítást?

– Számomra misztikumot jelentett a színház, de amikor az intézetbe kerültem, mellbe ütött a nagyon hangsúlyosan érvényesülő utánzásos és utasításos pedagógia. Voltak diákok, akikben csírázott a személyes hozzáadás igénye, de nem azt várták tőlük. Amikor kisebb feladatok során foglalkozni kezdtem velük, arra törekedtem, hogy elhiggyék: belülről kell fakadnia a cselekvéseknek, nem egy külső mintát kell kövessenek, amelytől nem lehet eltérni. Az utánzásos pedagógia helyett az ún. kreatív pedagógia meghonosítására törekedtem, ami lehetővé teszi, hogy a hallgató felfedezze a maga útját, és érezze, hogy személyesen vele történik az, amit játszik. Ezt a módszert követik Bukarestben, és ettől lett olyan fantasztikusan hatásos, életszerű és hiteles a kor román színművészete. A kezdeti időszakban ezt a felfedezőutat jártam végig, de nem egyik napról a másikra, ugyanis 1964-ben voltam első alkalommal segédrendező, és 1969-ben rendeztem végre egy darabot (Tennessee Williams: Orpheus alászáll) majdnem egyedül (!) Czintos József és Csíky Ibolya évfolyamán. Nagy visszhangot keltő előadás lett. A rendező szakot később, a nyolcvanas évek kezdetén végeztem el Bukarestben, a Kakuk Marci volt a vizsgadarabom, amit itt Vásárhelyen nézett meg a bukaresti vizsgáztató bizottság. 

– Pályád során hány darabot állítottál színpadra? 

– Nem tudom pontosan, mert nyugdíjazásom után is még visszajártam rendezni, de biztosan elértem a kétszázat. Természetesen a fővonalhoz tartozók mellett beleszámítom az egyetemi színjátszó csoportban rendezett előadásaimnak a jó részét, amelyeket akkoriban a professzionista színházakéval egyenértékűnek tartott a kritika is. 

– Van-e olyan erdélyi színház, ahol nem rendeztél?

– Nincs, mind a hatban megfordultam, először a szatmáriban, aztán a kolozsváriban, a nagyváradiban, majd a temesváriban és a sepsiszentgyörgyiben is. 

– Volt-e kedvenc színházad vagy színészcsapatod?

– A legjobb csapatnak akkoriban a szatmárit tartottam, Czintos József gyermekkori játszótársam, Vajda Pista a szomszédom volt. Úgy éreztem, mintha hazamennék, ez volt az egyetlen színház, ahol az egész társulat részt vett egy új darab próbáján, utána meghívtak a könyvtárba, ahova tanári megelégedésemre a színészek is sűrűn jártak. Amiről azonban kiderült, hogy valójában a Mioriţa kocsma, ahol a látott próbákat megbeszélték, és az egész társaságon érződött, hogy komolyan veszik a szakmát. De nemcsak Szatmáron, a többi színházban is voltak kellemes élményeim. Az egyetemi diákház színjátszó csoportja pedig hangulatban, odaadásban maga volt a csoda, amit ma már elképzelni sem lehet.

– Mi mozgatta a nem színész szakos egyetemi hallgatókat?

– A kör a másképpen gondolkodás fórumává vált. A fiatalok kimondhatták, amit a világról gondoltak. Megtörtént, hogy előadás végén a közönség feszülten figyelte, hogy vajon hazamehetünk-e. Az 1968-tól ’78-ig kialakult szerencsés konstellációban országos szinten is az egyetemi színjátszó csoportok jelentették az alternatív, az avantgárd színjátszást. Olyan darabokat adtunk elő, és olyan módon, amit a színházakban nem engedtek meg, és ez óriási vonzerőt jelentett. Erről írtam a Micsoda utak! című könyvet. 

– Melyik volt a legkedvesebb előadás, amelyet Kovács Levente rendezett? Ha nagyon gyorsan kellene válaszolni, melyik jut eszedbe?

– A Káin és Ábel, amit a főiskolán állítottam színre, és a sepsiszentgyörgyi színházi kollokvium többszörösen díjazott eseménye lett, olyan ünnepléssel, ami 1980-ban szinte rendszerellenes tüntetésbe ment át. Feleségem, Kovács Kati a szatmári Platonovot tartotta a legjobbnak, Szabó Magda írónő pedig a Nagyváradon rendezett Régimódi történetért volt nagyon hálás. 

Emlékezetes marad a Rómeó és Júlia előadás, amelyet sikerült megmentenem. Kemény Árpád első díszletével játszották, és Éghy Ghyssa táncművésznek az udvari bálról szóló táncbetéte szerepelt volna benne 12 pár táncossal. Miután két hónapig próbálták a táncot, kiderült, hogy a felállított díszlet nem teszi lehetővé, hogy előadják. Megállt a próba, Tompa Miklós, a rendező és Kovács György tanszékvezető magába roskadt, valósággal rettegve az Éghy Ghyssával való botránytól, Kemény Árpád is lesújtva ült, hogy első díszlete miatt elmarad az előadás. Ekkor támadt egy ötletem, amit elmondtam Kovács Györgynek, aki egyetértett, és megígérte, hogy nem árulja el senkinek, hogy tőlem származik. Végül is egy üvegfalú háttér mögött mozogtak a táncosok, csak az árnyékuk látszott, majd kígyózva, kört alkotva befutottak a színpadra, s közben egy oszlop mögül Rómeó elkapta Júliát, megszületett köztük a szerelem, és ment tovább gördülékenyen az előadás. Azzal, ahogy megoldottam a problémát, megszereztem egy bizonyos fajta legitimitást, hogy rendezőként dolgozhassak. A következő időszakban például Csorba András, aki nem szeretett rendezni, gyakran megkért, hogy segítsek, és végül három előadást én rendeztem meg helyette.

– A színház tegnap, ma és holnap. Hogyan tudnád a változásokat megfogalmazni?

– Ez a közegtől függ, amelyben a színház működik. A háború utáni korszakban egyfajta ünnepélyes szertartásosságot vártak el, már odamenni is esemény volt, amit hosszú készülődés előzött meg. A figyelem az irodalmi műhöz való hasonlóságra irányult. A nagy színészegyéniségekért rajongott a közönség. A díszletekben is volt valami ünnepélyes. 

A jelen egy hosszú átmeneti korszak, amikor a színház kilép az irodalom illusztrálásából, és önálló művészetté válik, saját kifejezőeszközei a szó mellett egyre jobban elszaporodnak. Ez már a rendezők, a sajátos rendezői olvasatok korszaka, valamint a felfedezések és a darabokban megfogalmazódó üzenetek, a kettős beszéd, az áthallásosság ideje. A szocialista országok közül ez elsősorban Lengyelországban és Bukarestben érvényesült (ez utóbbit nem lehet együtt emlegetni a vidéki román színházakkal).

Az új paradigma az, hogy a színház önálló művészet, és önálló eszközökkel fejezi ki a világot. A posztmodern korszak a modern korszakot is megtagadta. Ihab Hassan, a posztmodern legjelentősebb teoretikusa szerint a műnek nem létezik eleve megfejthető tartalma, a szerző nem elsődleges, az alkotó személyisége akár meghatározhatatlan, kaotikus állapotokat teremthet, ahol eltűnik az ok-okozati összefüggés, az átlátható cselekmény és az esetlegesség, a performance, a happening kerül előtérbe az átfogó, vezető alapeszme helyett. Az elvetett szerzői primátus helyett saját szövegekre kerül sor. Darabnak gyakran nem is nevezhető szövegek születnek. Vannak esetek, amikor még szöveg sincs, darabcím sem létezik, a színészek hetekig együtt ülnek, beszélgetnek, improvizálnak, és vagy lesz eredménye, vagy sem. Úgy tűnik, hogy ez a fajta work in progress (folyamatban levő eljárás) váltja fel a modernizmust, amelyben a világ értelmezése, felfedezése, a világ megváltoztatásának útjai voltak a fő célkitűzések, és időben a II. világháború utánig tartott. Abban az időszakban jelentek meg a nagy társadalmi drámák, amelyek a kortárs színház csúcsait jelentik, és ettől kezdődnek a nagy elpatakzódások. Vannak ismert rendezők, akik a posztmodern színház képviselői. Az a tény, hogy bárki azt gondolhatja, hogy bármit megtehet, iszonyú felelősséggel jár. Ebből a szándékból születnek olyan előadások, amelyekből a közönség dühöngve megy el, mert valójában nem érti, hogy miről van szó. De születnek olyan káprázatos produkciók is, amelyekre valósággal zarándokolnak az emberek. A posztmodern színház sok kitalációval, találékonysággal jár, az érdekesség előlép esztétikai kategóriává, sőt bizonyos fokig az ízlésdiktatúra irányába, ami kiprovokálja a mást akaró közönség diktatúráját. Közönség és színház között státusháború dúl világszerte, az alkotók személyes ízlése szembemegy a közönség elvárásaival. Ezt mi is megéljük, mert a negyvenéves diktatúra alatt volt egy bizonyos cinkosság a színház alkotói és a közönség között, amely értette a rejtett szándékokat és sugalmazott gondolatokat. 

Ez a viszony feldarabolódott, a közönség egy része úgy érzi, egyre inkább rejtvényfejtő státusba kerül, meghökkenti az eredetieskedés, az érdekességre való törekvés.

Az online színházzal pedig az a probléma, hogy elvész a színház igazi varázsa az ott-történtség, az élő emberekkel és nem robotokkal való találkozás. Amíg ez az érzés megvan, a színház is létezik. Hogy később hologramok vagy robotok fognak-e játszani, azt egyelőre nem lehet tudni. A jelen pillanatban mi ezt a kettősséget éljük. A színház alkotói bizonyos kérdéseket fel kell hogy vessenek: kik vagyunk, mit akarunk, és azt hogyan, milyen stílusban valósítjuk meg. Az előadásnak ezekre az alapvető felvetésekre kell válaszolnia, amelyek a színházi alkotási mechanizmus alapgerincét jelentik. Ezt tanultam meg a bukaresti és a budapesti kollégáktól, akikkel létrehoztunk egy közösen gondolkodó hármast, amelyben a tanterveink stratégiai célkitűzései azonosak voltak. Ez nagyon jól működött a kilencvenes években, majd annak a nyitottságnak, ami akkor elindult, a 2010-es évek közepére nyoma sem maradt.

– Mi a véleményed a bolognai rendszer bevezetéséről a művészeti felsőoktatásba?

– A művészeti képzésre halálosan veszélyesnek tartom, és azonnal beszüntetném.

– Miközben tele vagyok kérdésekkel, be kell fejeznünk a beszélgetést. Tudom, hogy rengeteg humoros színházi történet van a tarsolyodban. Egyet idézzünk a finálé hangulatának emelése érdekében!

– „Abban az időben a felvételin az improvizációs gyakorlatok között az is szerepelt, hogy különböző berendezési tárgyak funkcióját meg kellett változtatni úgy, hogy a velük való foglalkozás során kiderüljön, hogy miről is van szó, mit képzelt el a felvételiző. Az egyik vizsga a tornateremben zajlott. Egyik jelentkező megállt két méterre az ugróbaktól, előrenyújtotta két ujját, és cuppantott egyet az ajkával, majd a tenyerével lapogatta a levegőt. Erre Kovács György megszólalt:

– Lenne szíves megvilágítani e mélyértelmű gyakorlatot?

– Kérem, cukrot adtam a lovamnak, és megpusziltam – válaszolta a felvételiző. 

– Legközelebb legyen szíves érzékeltetni, hogy a puszi esetében a lónak az elejéről vagy a hátuljáról van-e szó!

A bizottság tagjai az akkor érvényben levő rektori tilalom ellenére felkacagtak…”

– Hogyan foglalnád össze röviden az eltelt nyolcvan évet?

– Életemben sok minden előfordult, de alapjában szerencsés embernek érzem magam, mert azt csináltam, amit szerettem. Nyáron évekig nem mentem szabadságra, mert a főiskolán dékánként, tanszék- és tagozatvezetőként kellett végeznem a rengeteg papírmunkát, és előkészíteni a következő tanévet. A színház volt a hobbim, a mesterségem, egy életforma, amelyben jól éreztem magam.

– Maradt-e valamilyen hiányérzet benned? Milyen vágyad, elképzelésed nem valósult meg.

– Színpadra akartam állítani Wedekind Lulu című darabját, aminek háromszor fogtam neki, de a kiválasztott főszereplő mind a három alkalommal külföldre távozott. Nagyon sajnálom, hogy végzettjeink közül a múlt század utolsó harmadától három társulatra való, kb. 95 színész ment el az országból, közöttük rendkívül tehetségesek is. Most már megnyugodtam, és nincs semmilyen különös dolog, amiről azt mondjam, hogy hiányzik az életemből.

– Akkor a többit hagyjuk a 90. születésnapodra, földön, égen vagy a pokolban, ígérem, hogy sort kerítünk rá.