Nem kell berezelni, unottan továbblapozni, nem tudományos értekezés következik a Csütörtöki kimenő álruhájába bújtatva.
Első részlet
Nem kell berezelni, unottan továbblapozni, nem tudományos értekezés következik a Csütörtöki kimenő álruhájába bújtatva. Az talán egy következő, valóban tudományos igénnyel megírt halhatatlanom témája leeend. Ezúttal csupán arra szeretném emlékeztetni a t. közönséget, hogy Marosvásárhely (szűkebb pátriám) is részese volt olyan tömegmozgásoknak, amelyek során népessége ideiglenesen/tartósan fogyott vagy megnövekedett.
A század elején városunkat bolgár menekültek lepték el, akik inkább gazdasági menekülteknek tekinthetők, mintsem háborúk sújtotta ország fiainak és leányainak. Hiszen akkor már (a még nem szomszédos) Bulgária 1878 óta független volt, felszabadult a legalább öt évszázados török elnyomás alól, de gazdaságilag nem tudott lábra állni. Ekkoriban tehát szelíd és szorgalmas bolgár kertészek telepedtek meg, és művelték a jó zöldségnek való földeket a Maros és a Turbina- (Malom-) árok között, ott, ahol ma a Kárpátok sétányon művelik az emberek magukat. Igaz, az utcát, ami inkább csak ösvény volt akkoriban, parti út, horgászok gát alatti tanyája, Hungária útnak hívták (utóbb pedig volt az Hosszú utca, sőt Karl Marx is, amíg elnyerte méltó nevét, a büszke bércek hegységéét). Aztán ezek a derék bolgárok a haza első hívó szavára csapot és öntözőt, kapát és murkot itthagyva elszaladtak részt venni Bulgária balkáni háborúiban 1912–1913-ban. Maradt itt néhány család, amiről még családnevük árulkodik.
Az 1915-ös örmény tragédia túlélői, üldözöttjei nem Marosvásárhelyt választották menedékül, ugyanis a világháborúban Magyarország Törökország szövetségese volt. Holott városunkban szép számmal éltek örmények akkor már századok óta. Gondolj csak a Dudutz-sarokra vagy a Kabdebó, Issekutz családokra, hogy csak a legismertebbeket említsem. Ők azonban jobbára Moldvából jöttek még a 17 század végén.
Nos, az első jelentősebb menekülthullámot az I. világháború váltotta ki, mikor a harcok 1914 végén Máramarosban és az Északi-Kárpátokban dúltak. Ekkor városunk több tíz családot fogadott be, rémült embereket, akik az orosz támadások elől futottak szerte. A veszély elmúltával – amiben a háborút látott civilek nem nagyon hittek – nehezen akarták itthagyni a biztonságosnak hitt Marosvásárhelyt, mely akkoriban még klasszikus hátországnak számított, ahol egyáltalán nem voltak harci cselekmények. Vargha Lajos rendőrkapitány hasztalan szólította fel őket a polgármester, a főispán, kormánybiztos és a kormány utasításait követve, hogy térjenek meg otthonaikba. Még ingyenes utazási igazolványt is kiállított a nevükre. A városi tanács (törvényhatósági közgyűlés) is foglalkozott ügyükkel, táplálásukkal. (A menekültek között egy haszid máramarosszigeti csodarabbi is volt, aki egész udvarnépével a Jókai utcában telepedett meg, az ortodox hitközség egyik ingatlanában.)
A „klasszikus hátország” csak 1916 augusztus végéig tartott, ekkor ui. Románia is belépett a háborúba és Erdélybe. A váratlan támadás és gyors előrenyomulás – jelentős véderő nem állomásozott az országrészben – hihetlen nagy menekülthullámot váltott ki. Háromszék és Csík, Udvarhely és Brassó megyék népessége kerekedett fel, gyalog, szekéren, állataival és megmenthető kis vagyonkájával együtt. Bernády György főispán a menekültügy megoldásán nap nap után fáradozott, állítólag hetekig haza sem ment, ott aludt a városházi irodájában. Megszervezte az élelmezést, a lakhatást, továbbküldte vonattal azokat, akik az ország belsejébe igyekeztek, összegyűjtötte és menhelyen helyezte el a menekült, szüleiket vesztett gyerekeket. Menekítette a könyvtárak és levéltárak értékeit. Felszólította a parasztokat, ne kótyavetyéljék el háziállataikat, amelyeket Vásárhelyig hajtottak fel. Összegyűjtötte az állatokat, felvásárolta, és amikor a menekülthullám lecsendesedett, kiverték az ellenséget, majd megkezdődött a szervezett hazatelepítés 1917-ben, akkor az állatokat visszajuttatta csekély térítés ellenében azoknak, akik igényelték, igazolni tudták, hogy Vásárhelyen maradt lábasjószáguk.
Két-három év múlva, a vesztett háborút követően, az uralomváltás hajnalán a magyar értelmiség és hivatalnokréteg, a középosztály színe-java menekült. Akkor ezt repatriálásnak nevezték. A trianoni békeszerződés környékén számos erdélyi város népességi egyensúlya vagy magyar jellege indult bomlásnak…
(Folytatása a jövő heti Kimenőben)
