A boldogságkeresés divatja
2026-03-11 14:00:00
- Albert Ildikó
Elsőre talán nem is tűnik butaságnak vagy elítélendőnek, hisz mindannyian szeretnénk boldogok lenni. A divattá válás ellenben mást jelent, nem kevés hátránnyal: egyrészt a boldogság elérésének vágya, a keresés céllá vált, másrészt a jelenséget kihasználók olyan utakat és módokat kínálnak a boldogság megtalálására, amelyek valójában nem okoznak boldogságot, mert maguk is csak ideig-óráig fennmaradó jelenségek, azaz divatok.
Nem is olyan régen még tudtuk, hogy a boldogság a ritka pillanatok, esetleg rövid időszakok ajándéka, és ezzel egészen jól elvoltunk, egészen addig, míg a pozitív pszichológia és a belőle ihletődő mindenféle guruk, trénerek és előadók ki nem kiáltották, hogy a boldogság mindenkinek joga, és meg is található, ha jól keressük. Filmek, showműsorok, YouTube-ra feltöltött videófilmecskék és mindent elözönlő reklámok hirdetik, hogy boldognak lenni jó, hogy életünk értelme a boldogság, és dőzsöljünk minél többet, legyünk divatosak, gazdagok, menők, és ettől már boldogok is vagyunk vagy leszünk előbb vagy utóbb.
Ha nagyon tudományosnak akarnak mutatkozni, akkor a boldogság mindenekfelettiségét hirdetők azt tanítják, hogy ehhez csak meg kell tanulni mindenben a jót látni, illetve igyekezni kell kielégíteni a vágyainkat.
Az előbbi a pozitív pszichológia alaptételének a súlyos (és veszélyes) eltúlzása. Utóbbi a mindennapi divat gyakorlatba ültetése: eszerint a boldogsághoz az kell, hogy a divatos ruhát, cipőt, sminket, frizurát hordd, divatos helyekre járj, az épp aktuális szlenget használd, és divatos platformokon töltsd az időd. Ehhez persze legyen pénzed, alkalomadtán megfelelő férj vagy feleség, valami nagy szerelem és egy rózsaszínben tündöklő online platform, ahol kiteregeted a boldogságodat. Hogy mindezt honnan, abba nem szokás belegondolni.
Mondanom sem kell, az alaptételek mind helyes elképzelésekből indulnak ki, amiket érdemes megtanulni, tovább vinni, melyeket használni lehet és érdemes. A veszély az irracionális túlzásokban meg az ajánlott divatos és valójában illuzórikus eszközökben van.
Tény, hogy mindannyian szeretnénk boldogok lenni, és valóban megérdemeljük, meg jogunk van hozzá, mint ahogyan szintén megérdemeljük és jogunk van a boldogtalansághoz is, hisz az élet és az ember léte eleve ilyennek adatik: elkerülhetetlen a betegség, a halál, a csalódás, elhagyás, azaz a szenvedés.
És semmi baj sincs azzal, hogy igyekszünk megtalálni a boldogságot, ám a boldogság a valóságban valami egészen más, mint aminek hirdetik: nem egy állandó vagy állandósítható állapot, és nem lehet csak úgy rátalálni, hanem meg kell dolgozni érte. A szó szoros értelmében is.
Nem elég a sokat szajkózott pozitív gondolkodás. Mert igaz, hogy mindig mindenben, a legrosszabban is, ha nagyon keressük, találunk valami jót. Kivéve, ha nem. És néha csak rendkívül körmönfontan. De ez még a legeltúlzottabb formájában sem boldogság. Ez csak az élet elviselését segíti – alkalomadtán.
A boldogság nem egyszerűen valami, ami jár nekünk. Erre nagyon szépen rávilágít a flow elmélete is, amiben a pozitív pszichológia is gyökerezik. Ezért is olyan fontos (csak el szokták felejteni idézni) Csíkszentmihályi mondata: „A boldogság nem olyasmi, ami csak úgy megtörténik velünk”. Előbb kell találnunk fontos célt és tevékenységet, amelyet teljes figyelemmel és megfelelő erőbedobással kell végeznünk, tudatosan csak azzal foglalkozva és elmélyülve, aztán a végén vagy valamikor, esetleg majd utána megjelenik az a bizonyos áramlás – a flow –, mely szinte kirepít a mindennapokból, és valami egészen különös élményt, azt a bizonyos csúcsélményt nyújtja. Én legutóbb tavaly októberben éltem meg, Kelet-Anatóliában. Végre eljutottam a Nemrut-hegyre, ahol az ókori világ nyolcadik csodájaként is emlegetett I. Anthiokosz, a kis Kommagéné királyság uralkodójának feltételezett, de meg nem talált sírja van, körülötte hatalmas kőszobrokkal, melyek a görög és a perzsa istenek összeolvadásából keletkeztek, köztük magának a királynak a monumentális ülő szobrával és a gyakran ábrázolt, erőt és hatalmat jelképező oroszlánokkal. A több mint 2200 méter magasan egy csúcs körül, teraszon álló szobrok együttese valami rendkívüli látványt nyújt, és elhelyezése annyira különleges, hogy muszáj megmászni a 375 lépcsőt ahhoz, hogy szembesülhessünk vele. Fájó térddel indultam el itthonról, és szinte kétségbeestem, amikor kiderült, hogy a felfele vivő út sokkal nehezebb, mint gondoltam, de másképp sehonnan sem látható. Kétség nem férhetett hozzá, hogy felmegyek: aszpirin, víz és túracipő. Fent már szépen körül lehetett járni, és ülve is gyönyörködni lehetett a szobrokban. Ez volt az utolsó a listámon, amit szinte már gyerekkoromtól látni vágytam. Ültem és néztem a szobrokat. Lefele már csak egy jó séta volt. Lent kis bazár, mint minden látványosságnál, ahol szintén kőből készült másolatokat árultak a szoboregyüttesről: vásároltam egyet a teljes díszes két és fél ezer éves társaságról. Aztán fölszálltunk a buszra, és továbbindultunk, miközben a látottakon elmélkedtem, és dicsértem magam, mikor egyszer csak megjelent valami különös, lassan eluralkodó belső lebegés, szinte szállt a lelkem, mintha egybeolvadtam volna az univerzummal, gyönyör, mely megfoghatatlan és alig kifejezhető volt. Mert valóban, „a boldogság hasonlít a kokszhoz, melléktermék, amit valami egészen más előállítása közben nyer az ember” (Aldous Huxley: Pont és ellenpont).
