Csütörtöki kimenő
Minden egy ugrással kezdődött. Az ember (az ős, mindannyiunk őse és elődje) felugrott, és egy röpke pillanatig a levegőben volt, majd visszaesett a földre. Vagy leugrott egy magasabb szikláról, dombról, kitüremkedésről. Pillanatokig madárnak érezhette magát, és tételezzük fel, hogy szerencsésen, épkézláb földet fogott. Ez volt az első kísérlet a szabadulásra. Legyőzni a gravitációt, amit akkor még nem tudott megnevezni, csak rabja volt és maradt. A földvonzást a fizikusok nevezték meg. Számították ki, tették kötelező tananyaggá, és a léghajózás óta, de leginkább a XX. században sikerült kiszabadulni belőle az emberiség kiválasztott és alaposan felkészített egyéneinek – az űrhajósoknak. Egész ipar- és tudományág, bázisok, kozmoszvárosok, kilövőkomplexumok épültek ki és szaporodnak a föld-rabság legyőzésére. (Ezzel ellentétes – a parasztság ősi földéhsége, amit a földreformok sem tudtak megnyugtatóan csillapítani.)
Űrutazásokról jut eszembe, hogy Valentyina Tyereskova, akit úgy hordozott körbe a föld kerekén a szovjet állami és pártpropaganda, mint az első nőt, aki kijutott a kommunizmusból a kozmoszba, magyarán megszabadult a Föld vonzásától néhány tíz körre, most a moszkvai dumában az egyik ultraortodox párt képviselőjeként a pravoszláv egyház egyeduralmáért, a lélek röghözkötöttségéért harcol.
A második szabadságharc az ember függetlenségéért folyt. Az egyén függetlensége volt a tét. Ősünk egyedül akarta elejteni a kardfogú tigrist vagy a kardszárnyú delfint és egyéb ragadozókat, de rájött, hogy ez lehetetlen, és feladva szabadságvágyát, inkább beállt a hordába. Tagja lett egy közösségnek, engedelmeskedett egy másik vadásznak vagy vadászoknak a siker érdekében. Ebből aztán a filozófia megalkotta azt a közismert tételt, miszerint a szabadság a szükségszerűségek felismerése és elfogadása. Ehhez alkalmazza életét, és állítólag boldog, vagy ekképpen boldogul a társadalomban.
Szabadságharcot vív a kamasz, amikor a szülői „zsarnokság” láncait akarja lerázni. Rázza ketrece rácsait – mondanánk cinikusan. Legtöbbször sikerül, az illető kilép a nagybetűs ÉLETbe, a kései megbánással nem is gondol. Jön az magától.
Próbálgatjuk mások türelmét, engedékenységét, meddig nyújtózkodhatunk a takarónkon túl. Vagy megy, vagy elbukunk. Türelem és idő kérdése, mikor ismerjük fel képességeink és szabadságunk határait. A legtöbb ember megelégszik aktív keresőként a 24 nap szabadsággal, amit egy tengerparton vagy síparadicsomban tölt el. Nem kimondottan szabadságharcos alkat.
Vannak aztán a történelmi jelentőségű szabadságharcok, amelyeket az utókor megünnepel, állami ünneppé avanzsál, tanulnak róluk, verseket írnak róluk, hozzájuk, regényekben mesélik el legendáikat, tudományos kutatás és konferenciák tárgyai lesznek, és ünneplik a szabadsághősöket, akik elestek „ott a harc mezején”. Ezek a szabadságharcok rendszerint más népek és (érdek)csoportok számára egyáltalán nem azt jelentik, mint az ünneplőknek. Hogy mást ne mondjak, emitt törökverő vitézek, amott szultánok imádása folyik. Utcákat neveznek el, vagy utcaneveket tiltanak be ugyanarról a szabadsághősről lévén szó egy adott nagyobb földrajzi térségben. (Mondjuk, Közép-Kelet-Európában.) Csak az előjelek mások. Itt pozitív, amott negatív. Zágráb főterén ott áll a horvátok által tiszteletben tartott Josip Jellačić szobra. Míg minden magyar város főterén (sőt még Vásárhelyen is egykor) virágot vihetsz Kossuth Lajos, Bem, Petőfi szobortalapzatára.
