Második túranap a Karakorum hegységben

Pakisztán (7.)

A Jhola tábor volt második éjszakánk helyszíne, amelyhez kissé le kellett térnünk az ösvényről, a kempinget a Dumordo folyó völgyében, egy forrás közelében találtuk meg. Természetesen ez az életet adó víz is a közeli gleccserek hálózatából származott, de már nem kényeskedtem, fenntartások nélkül ittam, amit a kulacsomba töltöttek, ettem, amit elém raktak. 

Virító vadrózsák szürke hegyháttér előtt 

A táborból láthattuk a Mango Gusor 6288 méteres hegyes csúcsát, aminek az alakja az Everest közeli Ama Dablam gyönyörű csúcsára emlékeztetett. Ilyen kilátással június 30-án könnyű szívvel vágtunk neki következő túranapunknak, ami az első szakasznál valamivel nehezebb volt, de még mindig csak észrevétlenül emelkedtünk a Braldu folyó völgyében. A nap kitartóan sütött, őrjítő hőhullámmal nehezedett ránk. A hegyek kopárak voltak, a táj sivatagos, pedig ott volt lábunk alatt a széles folyó, amelynek ugyan a legfelső szakaszánál jártunk, mégis úgy nézett ki, mint az otthoni folyók az alsó szakaszuknál. Ez azért volt, mivel a folyó egy viszonylag széles völgybe érkezik, lecsökken a szállítóképessége, lerakja durva hordalékának nagy részét, és a kialakult hordalékszigetek és zátonyok a folyót jellegzetes ágakra bontják. Az ösvényen belebotlottunk olykor egy olyan „díszletbe”, amely a hazai tájakra emlékeztetett. A rózsaszínen virító vadrózsák felvidítottak, üde színfoltként, kontrasztosan váltak ki a szürke hegy háttérből.  

A millióéves kőzet testem részévé vált 

A szekérút egy idő után ösvénnyé szűkült, a terep egyre nehezebbé vált, többnyire köves volt, de olykor bokáig süllyedve slattyogtunk a folyó által hordott nagyon finom homokban. Ez a homokos talaj úgy képződik, hogy a hatalmas gleccserek mozgásuk során a sziklákat kövekké törik, majd egyre kisebb kavicsokká aprózzák, végül finom homokszemcsékké őrölik, akárcsak a malomkövek a gabonát. Ezt a löszös anyagot szállítja az olvadékvíz, de annyira finom szemcséjű, hogy a vízben csak nagyon lassan ülepszik le, sokáig marad szuszpendált állapotban. Ezt a zavaros vizet ittuk nap mint nap, így vált a millió éves kőzet testem részévé az évezredes olvadt jég közvetítésével, így épültem belőle, egy kicsit én is heggyé edződtem tőle. De még a nagy hegyek sem tartanak örökre, semhogy az én mulandó testem. A Karakorum anyaga egykor ismét visszakerül a folyóba, mert „porból lettünk, porrá leszünk”, és tovafú’ az idők szele. 

Szédelgő, kimerült turisták 

Öszvérkaravánok jöttek-mentek, felfelé megpakolva, lefele üresen. Csak nagyon kevés turistát láttunk lefelé jönni, mondhatni azokban a napokban csak a mi csoportunk mozgott a hegyen, s azok, akikkel találkoztunk, mind nagyon ki voltak fáradva, le voltak rongyolódva, szédelegve botladoztak a kimerültségtől. Vajon mi is így fogunk kinézni 1-2 hét múlva? – kérdeztem magamban, de gyorsan elhessegettem a negatív gondolatokat. Ebédünket ismét utunk felénél, vízparton fogyasztottuk el a megszokott módon, szakácsaink ezúttal is kitettek magukért. Az ebéd – mint már korábban is említettem – rögtönzött táborban készült el. Miközben a szakácsok serénykedtek, leterítettek egy sátoranyagból készült nagy leplet, erre matracokat tettek, majd egy abroszt, amelyet úgy terítettek meg, mint otthon az asztalt. Ameddig az ebéd készült, leheveredhettünk a terülj-terülj „asztalka” matracaira, és tálalás után félig ülő, félig fekvő helyzetben, akár guggolva kanalazgattuk be a gőzölgő finomságokat. Természetesen akkora adagokat készítettek, hogy nekik is jutott, általában az, amit mi kevésbé szerettünk, például a rizses ételek, amelyet ők evőeszközök nélkül, kézzel ettek meg. 

Mintha csak a civilizáció előtti időkbe csöppentünk volna

Egy olyan korba, amikor még nem voltunk letelepedve, és vándorlásaink során ott ettünk, ahol megéheztünk, ott aludtunk, ahol utolért az éjszaka. Sokszor megfigyeltem, hogy amikor embereink pihentek vagy ettek, akkor tipikus kuporgó pózt vettek fel. Úgy összekucorodtak, hogy fenekük szinte a földet érte, karjaikkal átölelve lábszáraikat képesek voltak órákat is emígy egyensúlyozva gubbasztani, nézelődni, néha úgy, mint akiknek egyéb dolguk sincsen. Ezt a testtartást elősegítette kényelmesnek tűnő (egyen)ruházatuk is, amelyet salwar kameeznek neveznek. Ez a régi tradicionális viselet két-három darabból áll, egy bő nadrágból (salwar), egy térdig érő tunikából (kameez, hosszú ujjú, ingszerű ruhadarab) és alkalomadtán egy kísérő sálból (dupatta) is. Minden férfi ilyen ruhát viselt Pakisztánban, a hegyen ez volt rajtuk éjjel-nappal, két héten keresztül. Praktikus, mert kényelmes, szellős, anyaga általában pamut vagy poliészterek keveréke, kialakítása hosszú, egyenes, elrejti a testvonalakat, szolid színű (fekete, szürke, barna, kék) vagyis igazodik az iszlám szerénységi elvárásokhoz és a helyi klímához. Gyakran láttam azt, hogy a kameezt nem csak ruhadarabként használták, ha kellett, beletörölték a kezüket is, ezért aztán a sok maszat után nem is igazán lehetett tudni, hogy milyen volt az eredeti színe, bár piszkospetiségben én sem néztem ki különbül a túra végére. Jellegzetes öltözékükhöz egyesek a szintén hagyományos fejfedőt, a lapos, puha, kerek sapkát, a pakolt is feltették, amely egyébként éppen Észak-Pakisztánból származik, de Afganisztánban és Észak-Indiában is elterjedt. Ez a sapka amúgy rendkívül praktikus, mert kialakítása lehetővé teszi, hogy lehúzva hideg időben eltakarja a fület és a nyakat, melegebb időben viszont feltekerve lehet használni. Persze, a mi teherhordóink a tradicionális ruháik mellett el voltak látva nyugati turisták által levetett márkás széldzsekikkel, baseballsapkákkal is, még jó, mert a tengerszint feletti magasság emelkedésével bizony egyre csípősebbekké váltak az éjszakák, de még a nappalok is. S ha már ruházat, akkor itt kell írnom a cipő kérdéséről is. Minden korábbi hegyi utazásomon megcsodáltam a teherhordók lábbelijét, leginkább azért, mert elképesztően egyszerűek és elnyűttek voltak. Emlékszem, amíg mi minőségi bakancsokban baktattunk, addig a nepáli serpák olyan széttaposott cipőkben szaladgáltak, amilyenekben otthon, falun jártunk ki régen a sáros tyúkudvarra, az andesi kecsuák pedig szó szerint elnyűtt strandpapucsokkal, szétrepedezett sarokkal fáradoztak. A pakisztáni teherhordóinkon is láttam csoszogókat, elhordott cipőket, de néhányan olyan gumiszerű anyagból készült cipőt viseltek, amelyiknek a járótalpa ugyanabból az anyagból készült, mint a felső része, vagyis egybeöntött volt. Ezt a legfeljebb egy-két dollárba kerülő, nagyon hajlékony cipellőt csak a tehetősebb helyiek engedhették meg maguknak, miközben mi több száz dolláros bakancsokkal, túracipőkkel poroszkáltunk. Minden bizonnyal az elkövetkező napok rettenetesen nehéz terepén egy napot sem bírtam volna ki az általuk használt gyenge alkalmatosságokban, ezért mélyen meghajolok emberi szívósságuk előtt.

Szúrós kinézetű tűhegyes hegycsúcsok, mint a gyermekrajzokon 

Délután, 22 kilométeres gyaloglás után érkeztünk meg a 3418 méteren fekvő Paiju táborba. Ez a tábor is nagyon szép helyen feküdt, lépcsőzetesen, teraszosan volt kiképezve egy árnyékos ligetben, ahonnan tüneményes kilátásunk nyílt az előttünk magasodó hegyekre. Csak ültünk és bámultuk, nem tudtunk betelni velük. Ennyire kihegyezett csúcsú hegyeket, szó szerint tűhegyes hegycsúcsokat még soha nem láttam. Olyan szúrós kinézetűek voltak, mint azok a hegyes rajzok, amilyeneket az óvodás vagy kisiskolás gyerekek rajzolnak. Mintha már úgy születne az ember, hogy valahol nagyon mélyen, elménk ősi magjában el lenne raktározva, hogy hogyan is néz ki egy igazi hegy. Mintha minden gyermek járt volna már a Karakorumban, mintha a Karakorum bércei lennének a valódi hegyek iskolapéldái. De feltevődik a kérdés, hogy miért ennyire kihegyezettek?  

Cápafog hegyláncok

A Karakorum – akárcsak a Himalája – annak az ősi „karambolnak” a következményeként tornyosult fel, amely során a hatalmas indiai kontinens nekiütközött a még hatalmasabb eurázsiai kontinensnek, és ennek következtében a lemezrétegek összenyomódtak, a kőzetrétegek felgyűrődtek. Mindez mintegy 50 millió esztendővel ezelőtt kezdődött a földtörténeti új időben, és a történést nem lehet múlt időbe tenni, hiszen napjainkban is zajlik, a hegyek évről évre növekednek. Ezt az ég felé törekedést azonban valamennyire lassítja a növekedéssel ellentétes hatású erózió, amely koptatja, emészti az elpusztíthatatlannak tűnő sziklabérceket. A hegycsúcsoknak van egy réteglapja és egy rétegfeje, amelyek eltérő kőzetekből állnak, és eltérő mértékben pusztulnak. A sok jég, amely a múlt eljegesedései során körbevette őket, minden oldalról beléjük harapott. Ahol a legkeményebb kőzetek voltak, dacoltak a jég erodáló hatásával, és megmaradtak magasaknak, ahol viszont puhább kőzetek voltak, a jég fogást talált rajtuk, és lepusztította őket. Így alakultak ki ezek a képeslapokba illő, cápa fogsorára emlékeztető félelmetes hegyláncok. 

A lenyugvó nap sugarai percről percre más köntöst varázsoltak a hegyfokokra, azaz a „hegyfogakra”, s mire a csípős éj meglibbentette sötét szárnyait, fellángolt a teherhordók tábortüze, s én már nem tudtam, hogy mitől borzongok. 

E fenséges, inspiráló látvány mágnesként csábított tovább a hegyek belsejébe, kíváncsian, kérdésekkel telve tértünk nyugovóra. 

Vajon mit hoz a holnap?