Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Markó Béla
Már nem közös
Úgy kezdődött, hogy ez a harc lesz
a végső. Készültünk egy közös
küzdelemre, próbáltuk csattogtatni
a tornacipőnket a fellobogózott
kisváros szürke kockakövein.
Ahogy a rézfúvósok kiűzték
a múltat a legsötétebb zugokból is.
Egyetértően rezegtek az ablaküvegek
és az izgatottan várakozó söröskorsók.
Föl, föl! Mindig csak föl! Szünet nélkül.
Hiszen a győzelem napjai jöttek.
Aztán mégsem. Nem az a harc volt
a végső. Sok-sok végső harcunk
abbamaradt azóta. Ma már legfeljebb
csak annyi, hogy: ez az arc lesz a végső.
Nem paródia. Súly. Tét. Ok. Cél.
Lent. Fent. Csend. Föld. Ég. Egyedül.
Már nem közös, nem lobogó, nem zeng.
Tükörbe nézek hosszan. Hiába.
Ez sem igaz még. Nap mint nap
folytatódik minden. Talán a tűz majd.
Madarak csőre. Gyökerek. Férgek.