Már ötszáz éve elkezdődött nyelvünk tudatos művelése (3.)

„Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”

A magyar tudományos nyelv művelőiről szóló korábbi cikkekben az erdélyi zsoltár- és bibliafordítókról, szótárszerkesztőkről, tudósokról, magyar botanikai és orvosi könyvek szerzőiről ejtettünk szót. Most az 1700–1800-as évek néhány hazai képviselőjének nyelvünk tudatos fejlesztésére irányuló munkásságát tekintjük át nagyon röviden. 

A magyar felvilágosodást 1772-től, az ún. újmagyar kor kezdetétől számítjuk. Eszméi Erdélyben is hamar gyökeret vertek. A nyugati egyetemeken tanuló ifjak hazatérve az új szellemiséget kezdték meghonosítani, de azt is felismerték, hogy a szellemi élet csak akkor lendülhet fel, ha anyanyelven művelik. Bessenyei György kijelentése szállóigévé vált: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”. Ebben az időben bontakozik ki Kazinczy Ferenc vezetésével a nyelvújítás, mely a nyelv tudatos alakítására, fejlesztésére irányul.  A mozgalomhoz nem csupán írók, költők, hanem tudós szakírók egész sora csatlakozott.

A felvilágosodás kezdetei

Nem szorosan a felvilágosodás jellemzője, de annak lényeges erősítője volt a természettudományok fejlődése. Irodalma az új eszmék hatására kezdett fellendülni. Erdély református kollégiumai, a piarista kézre került kolozsvári akadémia, illetve a jól felszerelt szász gimnáziumok műhelyei voltak ennek a fejlődésnek. A német és holland egyetemekről hazatérő diákok kezdték felismerni, hogy a természet megismerésétől függ a hazai gazdasági élet, az ipar fejlődése és a polgárosodás. A kollégiumok haladó gondolkodású professzorai is az új szellemiség jegyében adtak elő. 

Frivaldszky János (1730–1784) a kolozsvári jezsuita akadémián a latin nyelv és a természettudományok professzora volt, az alkalmazott tudományok művelője, feltaláló. A mezőgazdaság fellendítésére számos tervet, átfogó reformtervezetet dolgozott ki. Bemutatta a burgonyából való kenyérsütés, a sörfőzés, a kukoricából való pálinkafőzés tervét, és hogy lehet papírt gyártani nádból, lenből, kenderből. Temérdek hasznos javaslatának a gyakorlatba ültetéséhez azonban hiányoztak a műszaki feltételek és a társadalmi igény is. 

Benkő József (1740–1814) Bod Pétertől vette át a stafétabotot, munkássága kimondottan a felvilágosodás eszmeköréhez kapcsolódik. Egyszerre eredményes művelője a természet- és társadalomtudományoknak. Fő művében, a Transsilvaniában, úttörő módszert alkalmazva, kiterjesztette vizsgálatait a társadalom anyagi és szellemi életének jelenségeire is. Linné rendszeréhez igazodva latin–magyar–román botanikai szótárt készített (Flora transilvanica), megírta az első barlangkutatói szakmunkát (Imago specum Transsilvaniae), írt a bőriparban hasznosítható ecetfáról (A középajtai szkumpia) és a dohányról is.   A Magyar Hírmondóba, az első magyar újságba írt cikkeivel a tudomány-népszerűsítés egyik korai művelője lett. 

Marosvásárhelyen nyolc évvel a Mária Terézia 1777. évi rendelete, a Ratio educationis (amely előírta az állami iskolákban a természettudományok oktatását) megjelenése előtt már a gimnáziumi osztályokban elkezdték tanítani a természetrajzot. Az enyedi Bethlen-kollégiumban ekkoriban állították fel a természettudományi katedrát, melynek professzora, Benkő Ferenc 1790-ben kezdett el oktatni, előadásait magyar nyelven tartotta. Négy évvel korábban Kolozsváron kiadta a Magyar mineralógiát, az első magyar ásványtant. Ezzel a művével lényegében a magyar ásványtan nyelvének a megalkotására vállalkozott, a latin és a német meghatározások alapján, de a nép nyelvéből is merített. Arra buzdította olvasóit, hogy a természetben járva vizsgálják meg a hasznavehető köveket és a gyógynövényeket. Elsősorban a mészkő, a márvány, a márga, az agyag sokféle változatát ismertette, a lelőhelyüket is pontosan megjelölve. Azt is felsorolta, hogy egyes településeken az agyag különböző változatait milyen sokféleképpen használják fel. Például „fehér agyagból Alvincen, Zsomboron szép edényeket, [...] Borgón és Madarason levélfüstöléssel fekete edényt és pipát [...], Magyarláposon, Korondon, Járában, Szebenben, Nagybányán [...] edényeket, hólyagosokat, tégelyeket, sőt porcelánt is készítettek, a fekete agyaggal vasat festettek, a veressel kályhákat tapasztottak, a hamuszínűből tajtékpipát csináltak. Találó és ma is élő megnevezései például a palakő, fövenyes pala, beretvafenő, csillámpozókő [...], a bányavirág, a hegyikristály, a kovakő.” Írt a Gyimesi- és Ojtozi-szoros környékén levő „földolajról”, számos érclelőhelyről. A sók hasznáról ez a véleménye: „ízt adnak az eledelnek, megtartanak sok dolgokat a rothadástól, emellett némelyek forrasztó, mások választó erejűek.”  (Vita 2000, 52–55.).  Művében utal arra, hogy az enyedi kollégiumi könyvtárban már akkor is voltak ásványi ritkaságok. Benkő Ferenc munkája által az enyedi tékából nőtt ki, vált önállóvá az első hazai természettudományi múzeum (Raritatum et Naturalium Museum, 1796). 1801–1802-ben jelent meg Magyar geográfia c. munkája. Bővítette tanítványai földrajzi ismereteit Amerikáról, Afrikáról, Ázsiáról, felkeltette érdeklődésüket a természet világa iránt. „A tanítványok között volt Kőrösi Csoma Sándor is. A magyar őshaza későbbi kiváló kutatója eszerint Benkőtől kapta azokat az alapvető ismereteit, amelyek magukkal ragadták, és soha nyugtot nem hagyó felfedezőútra indították” – vélekedik Vita Zsigmond. 

Elsőbbséget a magyar nyelvnek!

A szellemi élet egészét érintik az európai irányzatok. A barokkot 1790 táján kezdi felváltani a klasszicizmus. Bessenyei György több írásában sürgette az anyanyelven való művelődés lehetőségének megteremtését, Barczafalvi Szabó Dávid (1752–1828) fejtette ki legelőször tudományos igénnyel a nyelvújítás elveit, céljait és módszereit. A szépírók és a nyelvészeti, matematikai, filozófiai, orvosi, hadi, állattani, botanikai szerzők csatlakoztak a nyelvújító mozgalomhoz, amelynek élére Kazinczy Ferenc állt. Az irodalmi és a nyelvészeti tevékenység kettévált, ezzel párhuzamosan a nyelvészet most már nemcsak a nyelv szépirodalmi és szakírói használatára lett kíváncsi, hanem a beszélő közösség nyelviségére is. Az anyanyelv pedig ekkortól a nyelvközösség nemzeti létének bizonyságául is szolgált (Dömötör 2000).

Az 1791–1792-es országgyűlésen „[a] nyelvi és kulturális törvényalkotás terméke az a törvénycikk, amely elsőbbséget biztosít a magyar nyelvnek az Erdélyben honos többi nyelv közt, az országon belül hivatalos nyelvvé nyilvánítva azt; egy másik pedig az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság tervének megerősítését követeli.”  (Trócsányi–Miskolczy 1993, 398.) 

Ezt megelőzően, 1790-ben jelenik meg Nagyszebenben az első erdélyi magyar hírlap, az Erdélyi Magyar Hírvivő (akkori helyesírással Hír-vivő). Amint neve is mutatja, főként híreket közölt, de országgyűlési tudósítások is megjelentek benne. A nemzeti nyelv kérdésével sokat foglalkozott a Hírvivő. Szerkesztői, hogy tevőlegesen is hozzájáruljanak a közigazgatási nyelv elmagyarosításához, az 5. számban Tiszti nevezetek lajstroma címmel közzétettek egy szójegyzéket, amelyben mintegy száz tisztségviselő latin nevének adták meg a magyar megfelelőjét, és következetesen ezeket a magyar kifejezéseket használták lapjukban. Úgy vélték, hogy ha az ifjúság korán megízleli az anyanyelven való olvasás örömeit, megkedveli ezt a foglalatosságot. Sajnos a lap csak egy évig jelent meg, új székhelyén, Kolozsváron támadások miatt megszűnt. 

Miután a Királyi Tábla Marosvásárhelyre költözött, a város szellemi élete megpezsdült. Aranka György kezdeményezésére az 1791–92-es országgyűlésen létrehozták az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságot, amely Bánffy György kormányzó elnöklete alatt megkezdte működését, hivatalos intézménnyé azonban nem válhatott, mert az uralkodó nem szentesítette az erre vonatkozó törvénycikket. Aranka szervezte meg a régi erdélyi emlékiratok és történeti munkák felkutatása és kiadása végett a Kéziratkiadó Társaságot is – írja Pál-Antal Sándor. 

Annak ellenére, hogy ebben az időszakban a városnak voltak más könyvtárai is, pl. a Királyi Tábla jogi témájú gyűjteménye, egyházi és kisebb magántékák, és a református kollégium is már számottevő állománnyal rendelkezett, 1802-ben Teleki Sámuel kb. negyvenezer kötetből álló közkönyvtárat nyitott. 

Természet- és humántudomány  

  A filozófiában új irányzat a kantianizmus. A kanti filozófia legrendszeresebb ismerője és előadója Köteles Sámuel, aki 1799-től két évtizeden át a marosvásárhelyi, majd az enyedi református kollégium államtudomány- és bölcsészettanára volt. Tanári tevékenységével is nagyban hozzájárult Erdély szellemi életének megújhodásához, magyar nyelvű munkáival pedig a filozófia magyar terminológiájának megteremtéséhez. Egyebek mellett olyan fogalmak bevezetése fűződik a nevéhez, mint a nembeli különbség (latin differentia specifica, napjainkban inkább fajképző különbség), a kölcsönös képzetek (conceptus reciproci) és az indítóok (motivum).  

Gyarmathi Sámuel az összehasonlító nyelvtudomány terén végzett úttörő munkát. Szabó T. Attila (1981) szerint az Okoskodva tanító magyar nyelvmesterben Gyarmathi megteremtette az első olyan magyar leíró nyelvtant, amely a magyar nyelv rendszerét a latin nyelvtől függetlenül s különleges nyelvi sajátosságok figyelembevételével mutatja be.

A természettudomány terén nagy a fejlődés. Vidékünkről származik több jelentős tudós, akik az akkori kor lehetőségeihez képest nagyot alkottak. 

A magyar orvosi nyelv megújításának egyik jelentős alakja Marosszék első tisztiorvosa, a kibédi Mátyus István (lásd a sorozat 2. részét). Az ő nyomdokain jár a köszvényesi születésű Nyulas Ferenc, akinek nagy szerepe volt a himlőoltás elterjesztésében. Erdély szokatlan gyorsasággal, egy év leforgásával követi nyomon a fejlődés legmodernebb eredményeit. Ugyancsak Nyulas, aki 1806-ban Erdély főorvosa lett, tette meg a tudatos kémiai magyar szaknyelv megteremtésére irányuló első jelentős lépést a radnai borvizekről szóló, 1800-ban kiadott művében. Azt írja: „Még senki magyarul vizet nem bontott, a kémia is újság nyelvünkben, innen szükségképpen sok új szókat kellett csinálnom, ha igazán akartam magyarul írni” (Szőkefalvi-Nagy 1972).

Bolyai Farkas, a marosvásárhelyi református kollégium tanárának munkássága elsősorban a matematikával kapcsolatos, de tevékenysége ennél jóval szerteágazóbb volt. Az általa feltalált takarékos főző- és fűtőkemence a korabeli Erdélyben nagy népszerűségnek örvendett. Fő matematikai műve a Tentamen, amelynek két kötete 1832–33-ban saját kiadásban jelent meg. Ebben igyekszik axiomatikus alapokra helyezni és rendszerbe foglalni az aritmetikát és geometriát. A matematika történetében az elsők között volt, akik követelményként írták elő az egy rendszerbe tartozó axiómák kölcsönös függetlenségét (Weszely 1974).

Művelődési élet

„Az erdélyi magyar kulturális életet a magyarországival való kapcsolatai lendítették fel. Döbrentei Gábor [...] Kazinczy Ferenc biztatására 1814-ben Erdélyi Múzeum címmel folyóiratot indít. Ez lett a kor legszínvonalasabb folyóirata” (Trócsányi–Miskolczy 1993, 402.). Leginkább szépirodalommal, nyelv- és irodalomelmélettel, illetve neveléssel foglalkozott. Míg az elméleti munkák már a romantikus eszmevilág hatását mutatják, a szépirodalom még a klasszikus ízlést tükrözi.  Munkatársai között tudhatta Erdély szinte valamennyi tudósát és íróját, felekezeti különbségek nélkül, és megnyerte a magyar művelődésnek a korábban közömbös főúri réteget, de a kialakuló magyar polgárságot is. A református, katolikus és unitárius írók és tudósok együttműködése a folyóirat megszűnése után is tovább élt. A köztudatba bevezetett új eszméivel az Erdélyi Múzeum hozzájárult a polgárosodás és a nemzetté válás folyamatához. (Jancsó 1944: 28–29; Sőtér 1964; Fenyő 1976: 34.) 

1818-ban gazdasági okok miatt ez a lap is megszűnt. Ez időben az energiákat a társadalmi élettel összefonódó színjátszás köti le, amelynek nagy hagyományai voltak a protestáns kollégiumok diákszínjátszásában. A nagyenyedi kollégiumban 1791-ben szerveződött meg az az önképzőkör, amely a magyar nyelv pallérozásának legalkalmasabb eszközéül a színházat tartotta. Annak ellenére, hogy a Magyar Jádszó-Szín előadásai Kolozsváron már 1792 novemberében elkezdődtek, a színjátszásnak állandó otthont csak a 1821-ben felépülő Magyar Nemzeti Játékszín adott. 

Ebben az évben Széchenyi István úgy látta, hogy nagy a gazdasági és társadalmi elmaradottság, és úgy vélekedett, hogy „élénkebb társadalmi életre, az eszmék állandó kicserélésére, egyesületekre, a könyvek terjesztésére van szükség. [...] A helyzet csak 1827-ben kezdett javulni, amikor Pethe Ferenc megindította a Hazai Híradót, amely azután Erdélyi Híradó címmel lett az erdélyi liberális eszmék szócsöve.” (Vita 2000, 67.)

    Ekkor már új korszak köszöntött be, a reformkor. A magyar nemzeti mozgalom Erdélyben is kibontakozott, a korszak vezéregyéniségei, Széchenyi István, Wesselényi Miklós nagy hatással voltak a fiatal erdélyi értelmiségre. Olvasótársaságok, kaszinók alakultak, előkészítvén az ifjúságot a haladó eszmék befogadására, a nemzeti életet szolgáló és a szabadságért áldozatokat is hozó politikai küzdelmekre.  

Irodalom

* A magyar sajtó története I. 1705–1848. Szerk.: Kókay György

      http://mek.oszk.hu/04700/04727/html/60.html  (u. letöltés: 2014. május 10.)

* DÖMÖTÖR Adrienne: A nyelvújítás története (in: Encyclopaedia Humana Hungarica 7.) 

       http://mek.oszk.hu/01900/01903/html/index2.html (u. letöltés 2014. május 8.)

* FENYŐ István: A reformkor eszmei előkészítője: az Erdélyi Muzéum. Irodalomtörténeti Közlemények, LXXX. évf. 1. sz. (1976) 15–34. o.

* JANCSÓ Elemér: Döbrentei Gábor élete és munkássága. Kolozsvár: Minerva. 1944. (Különlenyomat az Erdélyi Tudományos Intézet 1943. évi évkönyvéből) 

* SŐTÉR István: A felvilágosodástól a romantikáig (1795–1825), in: A magyar irodalom története III: A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig. Főszerk. Sőtér István. Budapest: Akadémiai. 1964–1966. 189–362. o. ISBN 963051639X

* SZABÓ T. Attila: A nyelvrokonító józanság útján (in: Korunk 1981/7-8.)

* SZŐKEFALVI-NAGY Zoltán: A magyar kémiai szaknyelv kialakulása. In Szabadváry Ferenc, Szőkefalvi-Nagy Zoltán: A kémia története Magyarországon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.

* TRÓCSÁNYI Zsolt – MISKOLCZY Ambrus: Erdély a Habsburgok birodalmában (in: Erdély rövid története 1993)

* VITA Zsigmond: Erdélyi sétáló, Pallas-Akadémia Csíkszereda, 2000

* WESZELY Tibor: Bolyai Farkas, a matematikus. Bukarest: Tudományos Könyvkiadó (1974)