Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Fazakas Jánost, Fazit a Maros Művészegyüttes hivatásos táncosaként, néptáncoktatóként, lelkes, az erdélyi és a magyar mozgáskultúráért sokat tevő táncosként ismerik. Azt viszont kevesen tudják róla, hogy japánoknak, hongkongiaknak és tajvaniaknak több mint húsz éve tanít erdélyi néptáncot.
– A Facebookon láttam egy fotót, amin a fiatal Fazi és egy japán fiú van. Mikor kerültél kapcsolatba a japánokkal, a keletiekkel?
– Ez egy bálványosi fesztiváli fotó. A nyolcvanas évek elején készült, amikor a szentgyörgyi Vadrózsák néptánccsoportban táncoltam, a képen látható japán Masunaga Tetsou, egy folklorista, akivel a fesztiválon találkoztam. Később menedzserként 1992-ben és 2003-ban is meghívta a Maros Művészegyüttest Japánba. Azóta évente meghív egy-egy magyar együttest a felkelő nap országába. Mi voltunk az elsők. Ötven-ötvenkét napos turné volt, végigjártuk egész Japánt. Ahogy 90-ben más lehetőségek nyíltak, megkaptam az útlevelem, nekiálltam és megtanultam angolul, mert kommunikálni kellett. Ezt a tudást hasznosítottam Japánban az első oktatás folyamán. Akkor kérdezték meg, hogy lenne-e kedvem máskor is Japánba menni. Mondtam, kedvem az van. Sőt, megígértem, hogy japánul fogom tanítani őket. 120 dollárért vásároltam meg az első két japán nyelvleckés kazettát, sok pénz volt, mert itthon egy hízott disznó 80 dollárba került. Aztán jött a meghívás, és mentem.
– Hányszor voltál Japánban?
– Huszonegyszer.
– Van egy törzsgárdád, akik visszavárnak?
– Van egy hölgy, aki összefogja az egészet. Tudják, ha jön az ősz, akkor Fazi érkezik. Több városban magyar néptáncot tanuló csoportok alakultak, amelyekhez folyamatosan csatlakoznak fiatalok, idősek, vegyesen.
– Hogyan érzékelik a japánok az erdélyi táncot?
– Bármit megtanulnak, amit ki tudnak számítani, ha japán embernek azt mondom, hogy most csárdáslépést járjon, kétszer balra, tizenháromszor balra, kiszámolja, de amikor azt mondom, hogy itt ez a figurahalmaz, és ebből tessék saját táncot produkálni, akkor látom rajtuk, nem tudják, hogy mit is csináljanak.
– Hogyan érzik, hogyan élik át a táncot?
– A keleti ember arcán nehéz olvasni. Nekem még nem sikerült. Látom, hogy tetszik neki, de hogy pontosan mit gondol arról, fogalmam sincs. Hogy szeretik a magyar néptáncot, az biztos, hiszen azért, hogy megtanulhassák és járhassák, fizetnek!
– Hány ember kapcsolódott be?
– Nehéz megmondani, de több olyan ember van, aki repül utánam Japánban, ahová megyek, oda jönnek. Vannak nyílt alkalmak is, ezt meghirdetik, s a csoporthoz bárki csatlakozhat. Azok, akik velem városról városra jönnek, fizetik a repülőjegyet, a szállodát, s feláldozzák a szabad idejüket. A magyar néptánc a hobbijuk! Igaz, ők egy kicsit másképp élnek, mint mi.
– Mit értenek a népdalokból?
– Vannak, akik magyarul is tanulnak, azért, hogy értsék a népdalokat, hogy tudjanak énekelni, s főleg a hölgyek, hogy tudjanak csujogatni. Szóval, elég nehéz japán embereknek magyarul csujogatni, olyan hangokat kiejteni, ami az ő nyelvükben nem is létezik.
– Népviseletbe is beöltöznek?
– Igen. Vannak partik. A Budapesti Táncháztalálkozó mintájára Japánban is szerveznek japán táncháztalálkozót, amikor felveszik a magyar és székely népviseletet. Azért vásárolják meg a népi ruhát, hogy egy évben egyszer-kétszer felvegyék.
– Nem csak Japánba, hanem Hongkongba és Tajvanba is jártál tanítani. Oda hogy kerültél?
– Volt egy kezdetleges honlapom, a Fazi.ro, valaki rábukkant, és meghívott. Jöttek-mentek az e-mailek, s azóta két-három évenként oda is járok. Az itteni táncosok
„mindenevők”, úgy értve, hogy a nagyvilág táncait táncolják, és minden évben másokat hívnak meg. Az erdélyi táncokra gyakrabban kerül sor, ami azt jelenti, hogy ezzel többet foglalkoznak. Hongkongban igénylik, hogy egy rövid koreográfiát készítsek, mert szeretik tudni, hogy hogyan következnek a táncelemek. Tudják előre, mit kell csináljanak, látom ezt, mert ritmus előtt egy picit hamarább mozdulnak. Agyilag táncolnak. Tudják, mit kell csináljanak, s ezt kell ledolgozniuk. Nem ezt az érzést szerettem volna átadni, de ha ők így kérik, ezt adom.
– Visszatérve: egy japán ember hogyan viszonyul ehhez a kultúrához?
– Többször jöttek ide kirándulni, sokszor vezettem japán csoportokat, járunk fesztiválokra, falvakra, táncos alkalmakra. Elmentünk például Mezőmadarasra, az ottani tánccsoporttal találkoztak, és élő zenére táncoltak, így kerülhetnek kapcsolatba az eredeti erdélyi hangulattal.
– Kiemelkedőbb élményed van-e velük kapcsolatban?
– Nagyon széles a skála, amit 21 év alatt átéltem. Egyből nyílt meg a világ előttem 1990 után, bejártuk Nyugat-Európát. Rengeteg előadásunk volt, mintha egy álomvilág lett volna, aztán Japán, a kontrasztok világa. Japánnal nincsenek összehasonlítási alapok. Minden más. Előfordult, hogy két személynek, de kétezer embernek is tanítottam, óriási sportcsarnok középen álltam a mikrofonnal, több körben táncoltak az emberek.
– Számomra az különleges, hogy egy keleti nép „ráharap” a magyar táncra és zenére. Mivel magyarázod ezt?
– Van, aki csak magyar táncot táncol, van olyan, aki emellett ír táncot is jár, van egy néptánccsoport Sendaiban, az a nevük, hogy Pálinka, egy erdélyi út után adták ezt a nevet a csoportnak, havonta egyszer táncolnak magyar táncot, máskor balkáni táncokat járnak. Van, aki a görög vagy lengyel táncokat szereti. De sokan Erdélyre és a magyar táncokra van ráállva.
– Ezek szerint fantáziát találnak benne.
– A japán népi tánc egyemberes. Ha sokan is csinálják, mindenki egyedül táncol. Ha valaki rádöbben, hogy milyen lehetőségek rejlenek a páros táncok mozgásvilágában, akkor új világ nyílik meg előtte. Hiszen fiú és lány összefogóznak.
– Szívvel-lélekkel vállalod az oktatás, pedig messzire kell utazni.
Igen, az a legnagyobb hátrány, hogy messze vannak. Párizsból vagy Amszterdamból Tokióig 12 óra a repülés. De mindig örömmel megyek Japánba, mert átadhatok valamit abból, amit várnak.