Anita volt a ,,Kedd”. Pontosan így, nagy kezdőbetűvel, vagy akár csupa nagybetűvel. A harmincas évei elején járó, modellalkatú nő legalábbis ezt érezte, és különlegességének tudata csak fokozódott, amikor a hét második napja mellett a negyedikkel is azonosulhatott. A páros hétköznapok jártak neki a diszkréten őszülő férfi szabadidejéből, és ő biztos volt benne, hogy ennek a számjátéknak is jelentősége, szimbolikája van. Titokban a szombatot is szerette volna a magukénak tudni, de tudta, hogy ez lehetetlen, a hétvége ugyanis köztudottan a családi programok – pihentető kiruccanások vagy fáradt egymás mellett lélegzések – ideje.
– Sohasem követelőztem – kezdte történetét ismerősöm, akinek kilétét, érthető kérésére, fiktív név mögé rejtettem –, és a szerelmem sem hitegetett. A kapcsolatunk legelején elárulta, hogy nős, mi több, a felesége mellett két kisiskolás lány várja otthon, és azt sem rejtette véka alá, hogy nem én vagyok az egyetlen ,,illegális viszonya”. De annyi kisfiús kedvesség, szerethetőség volt minden megnyilvánulásában, hogy amellett eltörpültek a zavaró, kellemetlen részletek. Örültem, hogy keddenként feljön hozzám teázni, amikor pedig felajánlotta, hogy a csütörtöki barátnő helyét is betölthetem, kedvem lett volna azonnal pezsgőt bontani. Tudom, nehéz elhinni egy felnőtt nőről, hogy ennyire el tud rugaszkodni a valóságtól, nekem mégis sikerült. Furcsamód, védve éreztem magam a saját butaságom vagy inkább naivitásom hálójában, és azt reméltem, hogy örökre ott maradhatok.
– Tulajdonképpen hogy ismerkedtetek meg? – törtem meg a rövid, de annál kínosabb csendet.
– Szokványos történet. Egy éjszakai szórakozóhelyen dolgoztam akkoriban pincérként. Főként törzsvendégek jártak oda, az új arcok így hamar feltűntek, őt is azonnal észrevettem. Egy baráti társasággal érkezett, nők nem ültek az asztaluknál. Miközben felvettem a rendelést, a csapatból ketten is viccelődni kezdtek velem, ő azonban rendkívül visszahúzódónak és gondterheltnek tűnt. Nekem mindig is a csendesebb, érzékenyebb férfiak jöttek be, nehezen tudtam levenni a szemem róla, de igyekeztem nem adni jelét az érdeklődésemnek. Fizetéskor azonban a számlán egy telefonszámot találtam. Azt hittem, valamelyik ,,nagy dumás” fickó szórakozik velem, így eszembe sem jutott felhívni. Pár nap múlva azonban gyönyörű virágcsokrot kaptam a munkahelyemen, a kísérő kártyalapon pedig az ,,Üdvözlettel” felirat mellett ugyanaz a tíz szám sorakozott. Akkor már mindenképpen utána akartam járni a titkos rajongó kilétének. Gondolom, rájöttél, hogy ő volt. Hát így kezdődött az együttlétünk. Hetekig csak ismerkedtünk, beszélgettünk. Mesélt a zátonyra futott házasságáról, és arról is, mi minden tartja fogva abban a rég kihűlt kapcsolatban: gyerekek, közösen vásárolt lakás, az asszony iránt érzett szánalom. Azt mondta, nyílt házasságban élnek, a felesége tud a ,,kilengéseiről”, de így is ragaszkodik hozzá. Megnyugtatott, hogy a ,,házon kívüli” légyottok eddig érzelmileg nem sokat jelentettek neki, de mióta engem megismert, másként áll a helyzet. Ezekből a vallomásokból táplálkozott a közös jövőnkről szőtt álmom. Persze, nem volt ennyire egyszerű a helyzet, időnként lelkiismeret-furdalás gyötört, máskor elöntött a harag. Sohasem rá nehezteltem, sokkal inkább magamra és az egész kilátástalan helyzetre.
– Meddig tartott ez az állapot? – próbáltam továbbgördíteni az újra elakadó történetet.
– Több mint két évig. A vele töltött időn és a munkán kívül semmi másnak nem hagytam teret az életemben, mindig csak várakoztam, vágyakoztam. Ünnepekkor rendszerint magamra maradtam. Ez különösen megviselt, így egyre lobbanékonyabb lettem, apró nézeteltérések miatt is jeleneteket rendeztem. Ő persze egyre türelmetlenebbül viselte a hisztirohamokat, és amikor egyszer az arcomba vágta, hogy neki ilyesmire nincs szüksége, egészen lefagytam a felismeréstől, hogy elveszíthetem. Akkor határoztam el, hogy változtatok a dolgok állásán. Utólag belátom, ócska szappanoperába illett a tervem, de véghezvittem, és – ha nem is az elképzeléseimnek megfelelően – a helyzet valóban megváltozott. Mivel gyermekcentrikus és felelősségtudattal rendelkező embernek ismertem, azt mondtam neki, hogy állapotos vagyok. Persze, ez nem volt igaz – és tudtam is, hogy előbb-utóbb kiderül a hazugság –, de látni akartam az arcát, a reakcióját. Hát az mindent megért. Az én halk szavú, gyengéd kedvesem egészen kikelt a képéből, kiabált, csapkodott, éppen hogy le nem kevert egyet nekem. Akkor értettem meg igazán, hogy a kettőnk történetének semmi köze nincs a valósághoz. Ahogy egy lepke vergődik a hálóban, olyan kétségbeesetten igyekezett ő is kiszabadulni azon az estén a kapcsolatunkból. Kiengedtem. Azóta egyedül vagyok. Próbálok továbblépni, visszatalálni a saját világomba, ha egyáltalán még létezik. Beiratkoztam egy szakmai továbbképzőre – hogy milyenre, azt nem részletezem, mert lehet, hogy többen felismernének –, és várom, hogy az elmúlt évek álmai halványodjanak. Talán, ha majd képes leszek újakat szőni föléjük, rájuk, könnyebbnek, szabadabbnak érzem majd magam és az életet.
