Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A lélekmozi. A játékos-játszmázó színész öngyötrő diskurzusa. E címet és alcímet viseli Tompa Klára marosvásárhelyi színművésznőnek, a vásárhelyi Művészeti Egyetem tanárának nemrég bemutatott első kötete. A tartalmában és formátumában egyaránt igencsak minőségi, szép kiadványt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem UartPress című kiadója jelentette meg, mi pedig a szerzővel beszélgettünk a kötetről, színészoktatásról, szerepformálásról, művészi-színészi létezésről, létről és nemlétről – filmekről, amelyek a lélekmoziban pörögnek.
– Első kötetedben a mintegy másfél évtizedes pedagógiai tapasztalataidat, saját tanítási módszeredet összegzed.
– Ez a könyv a doktorátusi dolgozatomnak kötetté gyúrt verziója. Egyetemi oktatáson belül kötelező a doktori cím, a könyv is úgy indult útjára, hogy le kellett doktorálnom. Első perctől tudtam, hogy pedagógiai jellegű könyvet szeretnék írni, hiszen tizenöt évnyi pedagógiai munka után az ember leltárt készít arról, hogy hogyan is tanít. Másrészt egyre többen mondták nekem, hogy elég erős kézjegye van a vizsgáimnak, és érdemes lenne önvizsgálatot tartani az ügyben – mi az, amit én a diákoknak tanítok, amivel az évek során kísérleteztünk. Mindez egyfajta módszerré fejlődött, illetve lett a tanításomnak egy egyéni, sajátos arculata. Ezen módszert próbáltam megfogalmazni, el addig, hogy ábrák is vannak a könyvben, bizonyos fogalmakat pedig kitaláltam, „szabadalmaztattam”. A könyvnek a második fele, amire nagyon büszke vagyok, ennek az elméleti módszernek a gyakorlati lenyomatát tartalmazza és mutatja be, a diákok munkanaplóiból tartalmaz részleteket, illetve egy szövegkönyvváltozatot, amit az egyik osztály hallgatói írtak.
– A kötet írása alatt képeződött le benned ez a tanítási módszer, most vált konkrét egésszé? Eszerint építetted fel a mondandót, avagy szabadabban szerkesztetted a kötetet, amit tankönyvként is lehet használni?
– Tankönyv azáltal lesz, hogy pedagógiáról írtam. A főoldalon is olvashatod, hogy mindenkori diákjaimnak ajánlom. Utólag mondhatjuk azt, hogy a módszert felmutatva szerkesztődött, de az ember, amikor ír, erre nem gondol. Ösztönösen írsz, aztán észreveszed, hogy van az írásodban egy rendszer. Nem szokványos könyv, már a formátuma sem az: vannak benne fejük tetejére állított idézetek, amik nyilván szándékosak és tudatosak, fekete pöttyök, amelyek hosszú listákat jeleznek, és egy adott ponton játékosan a kotta vonalrendszerére ráfekszenek és hangjeggyé változnak.
– Mit jeleznek, jelentenek ezek a hangjegyek?
– Van egy gyakorlat, amit én úgy neveztem el, hogy egyéni zenés névjegykártya: a sikeresen felvételizett diákot arra kérem, hogy fogalmazza meg önmagát egy zenés névjegykártyában – neki kell kitalálnia a dallamot, a kártyának tartalmaznia kell a nevét, a várost, ahonnan érkezett, és bármilyen játékos megfogalmazást, amit kedve tart hozzábiggyeszteni. Ebből lesz egy első, felmutatott rituális gesztus: az illető megénekli önmagát. Dalra fakadásról van szó, amely lehet csúf, lehet nem muzikális, nem az a lényeg, hogy szépen legyen elénekelve, sőt. Aki nagyon szép dallamot ír, mert olyan környezetből érkezett, hogy ért hozzá, annak azt mondom: próbálja megfogalmazni azt, hogy ő milyen valójában, nem a dallammenet szépsége, harmóniája a lényeg. Mindig így kezdjük el a munkát, mert a hallgató ezzel már meg tudja fogalmazni önmagát, elemelten, játékosan jelentkezik az improvizáció. Ez az első történet, az egyéni zenés névjegykártya. Amellyel el kell kezdeni játszani. Abban a pillanatban, amikor egy jelenetet állítok össze, ez a zenés névjegykártya módosulni fog az adott jelenetben betöltött szerep viszonylatában. Ha úgy indulunk el a szerepformálás útján, hogy a diák meg tudja játékosan fogalmazni önmagát, akkor, ha kap egy olyan szerepet, amely valamely szinten tapad egy megírt szöveghez, azt már sokkal könnyebben ragadja meg.
– Gondolom, ehhez kapcsolódnak az általad íratott színpadi munkanaplók is.
– A munkanapló azt jelenti, hogy a hallgató a saját gondolatait írja le egy-egy szerep kapcsán. A diák kihámoz mindent a karakterből, a szerzői instrukciókból, rendezői koncepcióból, a tanári szándék irányából, majd az ezekből fakadó gondolatait leírja egyes szám első személyben, napló formájában. Ha ennek az írási aktusnak meg tud felelni, azt jelenti, hogy ugyanezt színpadon is el tudja már mondani, hihető, hiteles és természetes beszéddel tudja tálalni. És ha ez sikerül, akkor annak a küszöbén vagyunk, hogy a további drámai szöveget is el tudja ugyanígy mondani.
– Egy vizsgán mindegyik szereplővel íratsz naplót?
– Persze, kis szerep nem létezik. Mindenkinek ugyanolyan fontos kell legyen a szerepe, mintha Rómeót vagy Júliát játszaná.
– Hogyan alakult ki nálad ez a szerepformálási módszer? Ösztönösen avagy tapasztalatból, tudatos avagy leképeződött, empirikus tapasztalat volt?
– A fene tudja. A diákoknak köszönhetem mindezt, rengeteget tanulok tőlük, az elmondottak kísérletezgetésekből alakultak ki, amelyekre jellemző az ösztönösség. Az ember bemegy, és azon gondolkozik, hogy ezt vagy azt kéne csinálni színészmesterség-órán, improvizációs órán, aztán szembesül egy csomó mindennel, és rájön, minderre nem lehet otthon felkészülni: ott és akkor alakulnak a dolgok, a gyakorlatok. Ezért is volt nehéz ezt a nagyon gyakorlati szakmát tudományos dolgozattá leképezni. Amióta végeztem, nem kellett ilyesmiken gondolkodnom. De nagyon fontosnak tartom, hogy legyenek a színészmesterséggel foglalkozó tankönyvek, írások is.
– Gyakorlati folyamatról van szó, emberekkel dolgozol, a velük töltött idő alatt kialakítottál egy színészpedagógiai módszert. Most emberek nélkül, egyedül, egy számítógép előtt formáltad mindezt egy tartalmas, szép formátumú, vaskos, olykor meghökkentő tördeléssel rendelkező kötetté. Az írásra is volt módszered?
– Abból indultam ki, hogy az egész színházi létezés nem egy kényelmi állapotban való létezést, hanem kibillentett történetet jelent. Eric Berne tranzakció-analízise szerint szerepek sorozatát játsszuk, nem azért, mert akarjuk, hanem mert az élet ilyen. Önmagában egy szerepben levés sem könnyű, elég, ha csak egy párkapcsolati viszonyra gondolunk. A színész szakmájából kifolyólag arra kényszerül, hogy tudatosan változtassa a szerepeket – a kérdés az, hogy ez milyen szinten jelent pluszfeszültséget a számára. A tranzakció-analízisből indultam ki, illetve annak valamilyenfajta összehasonlításából indul a könyv. Azért, hogy én mint színész egy karaktert megformálhassak, le kell mondanom a saját rendszereimről, hiszen ott és akkor nem lehetek ugyanaz, mint aki vagyok. És mindezt úgy, hogy közben a szerepeimben ne ismételjem magam. Önlegyűrésről van szó: ahhoz, hogy a színész önmagát újra és újra megszülje, le kell mondania önmagáról. A könyvemnek kezdetét és végét jelző keret a diákjaim vizsgaelőadásaiban is felfedezhető. Ezt én nem tudatosan csináltam, de visszanézve a vizsgáimat, tartalmazzák ezen elemeket. Például úgy kezdődik az egyik előadás, hogy a szereplők félkörben ülnek, és úgy is ér véget.
– Vannak úgymond megsemmisülési pillanatai a diákjaidnak avagy neked két szerep között? Nyilván ilyenkor önmagad vagy mint magánember, de amikor felkészülsz a következő szerepre, mi történik? Lenullázod az agyadat, átmenetileg megsemmisíted a személyiségedet?
– Ez a nehéz kérdés: hogy tulajdonképpen hol vagyok én, hogyan érjem el azt, hogy a civil létezésem ne kerüljön be a folyamatosan érkező szerepek kavargásába? Állítólag Maia Morgenstern mondta, hogy egy színésznek nem az a nagy kihívás, hogy milyen főszerepeket játszik egymás után, hanem az, hogy azt a periódust, amikor nem lép fel, hogyan tölti el. Megújulási folyamatra van szükség két szerep között, kell a regenerálódás. Az egyiket le kell tenni, a másikra fel kell készülni, annak van egy vajúdási fázisa, majd jön a próbafolyamat, utána előadásokként újra elő kell hozni mindezt. Vagy eltelik egy hosszabb időszak, és felújítódik egy korábbi évadban előadott produkció. A szerepek letevődnek, de egy kicsit mégsem, másképp kell hordoznod magadban egy karaktert, ha azt hosszú időn keresztül meg kell tartani. Egy nagyobb lélegzetvételű új feladathoz kell a szusszanásnyi idő, mert egyszerűen elfárad a lélek. Különösen akkor, ha az adott szerep nem arról szól, hogy minden szép és minden jó. Ha nincs konfliktus, akkor nincs színpadi helyzet sem.
– Ilyen jellegű segítségnyújtás van a könyvedben, mit tanácsolsz, mit tegyenek a diákok, színészek ilyenkor?
– Én az öngondoskodást tettem a keretelmélet szintjén a munka elejére és végére. Hogy ez kinek mit jelent, magánügy: lehet az is lazítás, ha például egyet sétálok vagy elmegyek úszni. Erre a diáknak kell rájönnie az egyetemi évei alatt, neki kell megtapasztalnia, hogy mi az a biztonsági zóna, amelyben ő meg tud nyugodni a munka elején és végén. Épp azért, hogy a feszültségteljes létezést – amit a színpadi jelenlét megkíván – karbantartás követhesse.
– Mint szerző és mint színművész, ha utólag kézbe veszed a kötetet, hogyan látod, mi a könyv legnagyobb erénye? Azzal együtt, hogy tudjuk, a megszületett kötetnek nincsen már köze a szerzőhöz, az az önmaga életét éli tovább.
– Nem olvastam a kötetet teljesen szűz szemmel, és lehet, hogy nem is fogok eljutni erre a szintre. Szerzőként az számomra a legnagyobb öröm, hogy a leírott gondolatok sorozata a vizsgaelőadásaim kapcsán a gyakorlatban is tetten érhető. Tizenöt évnyi tanárkodás után ültem le és kényszerültem arra, hogy mindezt megírjam, nagyon sok kísérlet és kérdésfeltevés után. Nemrég mondta egy olyan diák, akit nem is tanítok, hogy a könyvem olvasása olyan élmény volt, mintha egy jó hosszút beszélgetett volna velem. Ez is nagy elégtételt jelent.
– A névjegyedet most már letetted a könyves szakmában is, és ez – a színművészethez hasonlóan – ugyancsak felelősség, hiszen kétszáz év múlva valaki majd leveszi ezt a beszédes című kötetet a polcról és elolvassa.
– Örömömet leltem az írásban, egyszerre volt öröm és öngyötrő, önkínzó diskurzus. Egy színész számára a szerepekre való felkészülés olyan, mint a lélekmozizás, bár ez bármilyen mesterségre, szakmára érvényes. Ilyen alapon nem csak a diákjaimnak vagy színészeknek ajánlom a könyvet, hanem mindenkinek jó lélekmozizást kívánok. Az, hogy kinek lesz ez segítség, avagy csak bosszantó kérdésfeltevés, nem tudom még.