Légenysav éter
SPIRITUS NITRI DULCIS felirat olvasható a segesvári múzeumban kiállított egyik folyadéktároló edényen. Magyarul a 20. század elejéig légenysav éternek nevezték.
A gyógyszertárak laboratóriumában állították elő, borszesz (tömény alkohol) és salétromsav (légenysav) átpárlásával. A párlatot nátrium-karbonáttal közömbösítették, majd újból átpárolták. Az így nyert híg, mozgékony, almaszagú, édes, égető ízű folyadék úgynevezett etil-nitritet tartalmazott.
A készítményt szívre ható tinktúrákkal (scilla, digitalis) együtt szívbetegségekben, ezenkívül izzasztó, szélhajtó, hasmenés elleni, vizelethajtó, nyugtató szerként is javallották. Mellkasi szorító fájdalmak, bizonyos szívbetegségek kezelésére napjainkban a glicerin-trinitrátot (is) használják, amely rokon vegyület az alkohol és salétromsav hevítésekor keletkezett etil-nitrittel. A Spiritus nitri dulcis készítményt külsőleg haj- és bőrápoló készítményekben használták.
A Spiritus nitri dulcis összetételében részt vevő salétromsav vagy fojtósav, légenysav (latin neve Acidum nitricum) maró, szúrós szagú folyadék, a platina és az arany kivételével minden fémet felold, az ezüstöt is, ezért választóvíznek is nevezik. A magyar nyelvben a legtöbb kémiai elem és vegyület elnevezése a különböző korokban többször is megváltozott, főleg a nyelvújítások következtében. A salétromsavat képező nitrogén neve a 18. század végén és a 19. század elején, ötven év alatt tizenegyszer változott, a fojtós matéria elnevezéstől az 1842-ben elfogadott légeny elnevezésig, ezért kiváló alkalom, hogy néhány szót ejtsünk a kémia területén végbement érdekes és tanulságos nyelvújításokról.
Kémia, magyarul
A polgári fejlődés maga után vonta a nemzeti nyelvek fejlődését. A nagy nemzetek (angol, német, francia) hamarabb kezdték nemzeti nyelvüket használni a tudományok területén is, mint a kisebbek, kultúrájuk terjesztése Magyarországon és Erdélyben feltételezte az itthoni anyanyelvi kultúra kialakítását. A magyar nyelv szegényes volt a természettudományok, ezen belül a kémia (vegytan) terén, az ilyen tárgyú könyvek fordításánál nagy nehézséget jelentett, hogy a magyar nem rokon nyelv a nyugatiakkal, a latin megnevezéseken kívül nem léteztek magyaros, rokon kifejezések. Például a fémek közül ötnek volt magyar neve: arany, vas, ezüst, réz és kéneső (higany), a nem fémek közül csak a szén és a kén neve ősi.
Az orvosok, gyógyszerészek próbálkoztak a köznép számára érthető szövegek magyar nyelvű kiadásával, mint például Pápai Páriz Ferenc (Pax corporis, 1690).
Jelentősebbek Mátyus Istvánnak a Kolozsváron kiadott Diaetetica I. (1762) és Diaetetica II. (1766) című művei, amelyekben orvosi-egészségügyi kérdések mellett gyógyvizekkel és ezek elemzésével is foglalkozott. Először közöl magyar nyelven kémiai jellegű szöveget, amely a mai olvasónak furcsa hangzású, nehezen érthető.
1784-ben II. József osztrák császár elrendelte, hogy a német legyen a hivatalos nyelv az egész állam területén (amelynek része volt Magyarország és Erdély is). Nem számolt azzal, hogy a magyar nép „valami ellen rendkívüli egységet képes felmutatni, míg valami érdekében ugyanezt nem könnyen teszi meg”. Így a császári rendelet éppen az ellentétes hatást váltotta ki, főleg Erdélyben!
Kazinczy Ferenc Orpheusával megkezdődik a tudatos magyar nyelvújítás korszaka.
Kolozsváron megjelenik az első magyar nyelvű természettudományos könyv (1786), Benkő Ferencnek a Magyar minerológia című munkája.
A magyar kémiai szaknyelv megteremtésére az első tudatos próbálkozást Nyulas Ferenc, Erdély főorvosa tette, ugyancsak Kolozsváron, az 1800-ban kiadott Az Erdélyországi orvosi vizeknek bontásáról közönségesen című könyvében, ahol így ír: Még senki magyarul vizet nem bontott… szükségképpen sok új szókat kellett csinálnom… Új szavai például: sav, szénsav, lúgsó.
Dr. Mátyus István (1725–1801) Kibéden, dr. Nyulas Ferenc (1758–1808) Nyárádremetén, vagyis az egykori Marosszéken született, az erdélyi székely orvostudomány nagy egyéniségei, európai színvonalú felkészültséggel rendelkeztek, akik a „született nyelvükön” alkottak, méltán lehetünk büszkék rájuk.
A későbbiekben sokan foglalkoztak a kémiai műnyelv újításával, köztük Irinyi János, a zajtalan gyufa feltalálója (ő is Erdélyben született), Bugát Pál, Nendtvich Károly, akik minden elem nevét a vegyületek képződésében betöltött szerepükből, fizikai tulajdonságukból képezték, úgy, hogy ezekhez az arany neve mintájára -any vagy -eny végződést illesztettek. Így lett az ibolyaszínű jód neve iblany, a bűzlő bróm büzeny, a könnyű hidrogén köneny, az éltető oxigén éleny, a levegő fő összetevője, a nitrogén légeny, sava a légenysav, a rézből rézany, a vasból vasany és folytathatnánk.
Orbán Balázs az 1860-as években az alumíniumot timanynak, a kalciumot mészenynek, a magnéziumot keserenynek, az oxigént élenynek, ez utóbbi kettő vegyületét, vagyis a magnézium-oxidot keserenyélegnek nevezi.
1849-ben a szabadságharccal együtt a nyelvújítások gondolata is elbukott, 1867-ben létrejött a kiegyezés Ausztria és Magyarország között, 1869-ben Mengyelejev és Meyer elkészítette a periódusos rendszert. Ezt követően a fizikai és kémiai szakkönyvek fokozatosan áttértek az elemek és vegyületek latin nevének alkalmazására, korunk vegyészei, gyógyszerészei, tanárai sem ismerik már, és a szakkönyvekben sem találjuk meg az egykori megnevezéseket.
Veress László
