2021. május 16., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Orvosaink emlékezete 2.*

Könyvajánló a kötet lektorától

 „És aki ott él, mind bölcs orvos a földilakók közt.” (Homérosz: Odüsszeia, 4. ének) 

Az orvosi mesterség egyidős az emberiséggel. A fenti idézetben Homérosz (az Odüsszeia 4. énekében) egy egyiptomi gyógyítónő tehetségéről szól. Azt írja, hogy Egyiptom földjén annyi gyógynövény és annyi mérgező növény is terem, hogy aki mindegyiket megismeri, és tudja használni, az kész orvos. Az Odüsszeia 17. énekében Homérosz a közre áldást hozó négy mesterség sorában említi a gyógyítást: „a közre hoz áldást:/ mert a jövendőt mondja, a kórt gyógyítja, vagy épít,/ vagy pedig isteni dalnok…”

Jós, orvos, építőmester és lantos: ők Homérosz szerint négyen a Teremtett világ karbantartói. Mind bizalmi feladatot végeznek: a tisztánlátást, az egyensúlyt, az otthonos biztonságot, a testi-lelki-szellemi összhangot szolgáltatják a világnak.

Hippokratész, aki több mint ötven orvosi könyvet hagyott hátra, szentnek nevezi az orvos tudását. Valóban, a Teremtés rendjével egyezik az egész-ség őrzése, a megbomlott egész-ség visszaszerzése! A fájdalom és félelem enyhítése, az élet elmúlása ellen vívott, a végső kimenetelt tekintve nem sikeres, de mégis sürgető és kötelező harc: a gyógyítás szent hivatás volt és marad minden emberi kultúrában. 

A magyar nyelvben nemcsak az egészség szó tartalmaz utalást a tökéletességre, a mindenségre, az egészre, hanem orvos szavunk eredete is hasonlóan izgalmas. Világos, hogy a szóvégi -s foglalkozásképző, ám a szótő bizonytalan eredetű. Az 1131-ben már létezett urvu-urvo alapszavunk származhat a finnugor arpa, arvan: sors, varázsvessző szavakból vagy az ótörök oru: betegség szóból is. Ugyanakkor hasonló hangzású az ujgur arviscsi: varázsló, az orosz vracs: orvos, illetve a bolgár vracs: varázsló szó is.


Akkor tehát a jó orvos tudós is, varázsló is? Az i. e. 1. századi hellén orvostól, Aszklépiadésztől – akinek jelszava ez volt: gyorsan, biztosan és a betegre nézve kellemesen – Szentgyörgyi Albertig, és ma a legújabb járványhelyzet kezeléséig mindent tudnia kell, de amikor a beteg mellett áll, akkor mégsem csak a tudására és tapasztalatára van szüksége, hanem sokkal többre, emberismeretre, leleményességre, lélekjelenlétre, mert önmagára van utalva, hogy egy válságos állapotú beteg sorsát miképpen segítse a gyógyulás irányába. Ilyen értelemben a varázsláshoz is értenie kell.

Bizonyára nincs is olyan marosvásárhelyi ember, aki ne tudna kapásból elmesélni pár kerek történetet városunk legendás orvosairól. Mindannyian őrizzük, fényesen vagy fakón, emlékképeit egy-egy betegségnek és gyógyulásnak, műtétnek, kórházba futásnak, orvosi vizsgálatnak. Mind emlékszünk azokra a lázas pillanatokra, amikor a fehér, a zöld köpeny látványa gombócokat dobált a torkunkba, de aztán, emlékszünk, egyszer csak enyhült a szorítás, mert valahogy az orvos megváltozott, avagy minket változtatott meg: s már akkor nem is volt olyan rossz betegnek lenni, mert megindult a gyógyulás…

Tudjuk, az orvosi vizsgálat egyik első lépése a kórelőzmények figyelembevétele. Biztos diagnózis csak az anamnézis birtokában állítható fel. Az anamnézis görög szó, visszaemlékezést jelent. A visszaemlékezés bűvereje vezérelte könyvünk szerzőit is. Csekme Márta a református, majd a katolikus orvos elődjei életútját kutatta fel, Péterffy Attila az elhunyt orvosok sírjáról készített varázslatos fényképeket, Péterffy Árpád történelmi bevezető tanulmányokkal rótta le tiszteletét az erdélyi kisebbségi lét, illetve az orvossors hősei előtt. Igaz, Marosvásárhely még nem termett Nobel-díjas orvost, de számtalan elhivatott gyógyító és hírneves szaktekintély élt és dolgozott itt, zivataros századokban, nehéz és még nehezebb körülmények között, szépen, igaz emberséggel.

A most megjelenő orvosalbum által fellelt legkorábbi katolikus orvosunk Zágoni Gábor. 1725-ben Székelyudvarhelyen született, Bécsben és Utrechtben tanulta az orvostudományt. Nagyszebenben telepedett le, Mária Terézia parancsára Herkulesfürdő gyógyvizét vegyelemezte. Gyéresszentkirályon a Thoroczkai gróf udvari orvosa volt, majd 1779-ben Marosvásárhelyre költözött. Itt esőben-hóban is látogatta sok betegét. Ahogy Gyöngyösi János újtordai református pap örökítette meg versében: Zágoni doktor „a sírtól másokat megfordított, magának az által sírt nyitott”. Könyveit városunk református kollégiumára, pénzét megosztva a vásárhelyi, az udvarhelyi és a nagyenyedi kollégiumra hagyta.

Kérői Kathonay István a méltatlanul kisemmizett zseninek, Bolyai Jánosnak volt kezelőorvosa.



Schmidt Béla Felsőtelkesen született Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, az orvosi egyetemet Bécsben, Budapesten, majd Kolozsváron végezte. Az első világháború alatt kórházzá átrendezett iskolákban gyógyította a sebesülteket. A marosvásárhelyi Állami Kórház igazgatója lett, aztán a Szentgyörgy utcai kórházunk igazgatója 1915-től 1931-ig. 1940-től a Járványkórházat is ő vezeti. Emellett negyven éven át a Katolikus Főgimnázium iskolaorvosa és egészségtantanára. De a Kemény Zsigmond Társaságnak is tagja, a Magyar Népegészségügyi Szemle kiadója, az Orvosi Lap egyik alapító szerkesztője. A kisebbségi orvosok helyzetével kapcsolatban is közölt írásokat. 1943-tól mindmáig a mi katolikus temetőnkben nyugszik.

A nyitrai születésű Vendég Vince a pécsi Fül-orr-gégészeti Klinikáról előbb Nagyváradra, majd Kolozsvárra került, aztán 1945-ben az egyetemmel együtt költözött Marosvásárhelyre. Városunkban tanított, 25 évig vezette a fül-orr-gégészeti katedrát, és 19 éven át vezette a víruskutató labort. Szakcikkeit, egyetemi jegyzeteit elismerés övezte.

Dóczy Pál, aki Budapesten volt gyakornok orvos, szintén a költözni kényszerült egyetemmel érkezett Vásárhelyre. Klinikavezető, konzultáns egyetemi tanár volt évtizedeken át, tankönyvei és tanulmányai jelentek meg Erdély három bevett nyelvén. Nemcsak a szakmát tanította, hanem általános műveltséget is közvetített.

Mint ahogy Csidey József is nemcsak kiváló gyermekgyógyász, kutató főorvos és előadótanár volt fél évszázadon át, hanem értő zenerajongó, örökös koncertlátogató.

Vagy ahogy Kerek István, aki klinikavezető, kutató, oktató, tudományos és közéleti társaságok vezetőségi tagja volt egy személyben, és hittudományi főiskolát is végzett.

Vagy ahogy Frâncu János a maga csendes, udvarias józanságával Kemény Zsigmondért és William Faulknerért rajongott.

Vendégek és Vásárhely szülöttei, nevesek és kevésbé híresek: a mi orvosaink. Az élet hősi katonái. Az energiamegmaradás öröknek hitt láncolatában erős, fényes szemek. Akik, ha elmentek is, itt maradtak. Mint kibédi és kissolymosi Gyergyay Ferenc Pál, Maros Tibor vagy mint Nüszl László, aki nem ment „ki”, csak többekkel együtt alapított egy magánklinikát, ahol alig volt már életideje gyógyítani…


Ha kitekintünk lokálpatriotizmusunk megtartó bűvös gyűrűjéből, hasonlóan példázatos és színes orvosi életutakra máshol is bukkanunk. 1914-ben magyar orvosnak ítélték oda a Nobel-díjat, aki csak két évvel később értesült e tényről. Bárány Róbert orosz hadifogságban volt, amikor fülészeti felfedezései miatt a Nobel-díjra érdemesült. Akit aztán bécsi kollegái nem fogadtak vissza a klinikára, ahol addig tevékenykedett… Eszünkbe juthat a nagyszalontai születésű Földi János, aki Linné első magyarra fordítója, a debreceni természettudósok körének központi tagja és Csokonai Vitéz Mihály barátja volt, de minden tudásával sem menthette meg a szegény poétát a korai haláltól. És ott van Augustini ab Hortis Keresztély, aki Bázelben szerzett orvosi oklevelet 1620-ban, majd 1630 táján feltalálta a kárpáti borókafenyő olajából készített gyógyhatású bedörzsölőt, el is nevezte Balsamum Hungaricumnak, s e szerrel kezelte sikeresen II. Ferdinándot… Aztán Lenhossék József, aki a Bach-korban többször intést kapott, mert anatómiai előadásain a latin helyett sokszor a magyar nyelvet használta Pest-Budán, és akinek egyik unokája maga Szentgyörgyi Albert. Említhetjük Fialla Lajost, aki szabadságharcos múltja ellenére el tudta Bécsben végezni az orvosi egyetemet, de azután magyar földön nem tudott elhelyezkedni, úgyhogy Bukarestben lett elismert tudós, román orvosi folyóiratot is alapított. Az 1812-ben Komáromban született Arányi Lajos a kórbonctan első oktatója volt Magyarországon, saját költségén rendezett be kórbonctani intézetet, megírta az első magyar kórbonctani tankönyvet, és az elsősegélynyújtásról is könyvet írt, régészként múzeumot hozott létre, gyalogosan bejárta az országot, alaprajzokat és vízfestményeket készített a különböző tájakról, számos kórbonctani orvosi műszót megalkotott, és szépíróként is alkotott. A huszadik századi Kalocsay Kálmán kiváló orvos volt, és emellett eszperantista műfordító. Dalnoky Viktor operaénekes és fogorvos volt, elsőnek játszotta Napóleon szerepét Kodály Háry Jánosában az Opera színpadán. Végül, a „kés Paganinijének” nevezett felsőbányai magyar sebész, Hültl Hümér tízezernél több műtétet végzett vörös csempével boríttatott műtőjében, jelmondata pedig az volt, hogy „Ne légy az első, aki az újat kipróbálja, de az utolsó sem, aki a régivel felhagy.”

Igen, nálunk Marosvásárhelyen is így volt, éltek hasonló emberek, történtek hasonló természetű dolgok – az életért, az egészért. Történnek és élnek, történünk és élünk. Van aki fáradtságot, kifogást, megállást nem ismerve gyógyít ma is. Van aki a hasznos és az ártalmas növényeket ma is mind ismeri. Mert a jelen, az sem különösebben könnyű idő. Ezért még inkább szükségünk lehet olykor az anamnézisre, a visszaemlékezésre, hogy mindenkori egyéni és közösségi válságainkat bölcsen kezelhessük.

Kedves Kiadó, kedves Szerzők: nagyon köszönjük a szép könyvet! Az esetleges kötetben maradt hibákat és hiányosságokat a kötet szerkesztőjével együtt a továbbiakban egy javított kiadásban is igyekszünk „orvosolni”. Gyógyító visszaemlékezést Kányádi Sándor szavaival kívánunk a kedves Olvasóknak: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent./ (...) Zuhoghat akár negyvenezer nap/ és negyvenezer éjjel (...)/ Mert leapad majd a víz./ És fölszárad majd a sár.” (Noé bárkája felé)

Budapest, 2020. október 21-én

Kiss Zsuzsánna, a kötet lektora

*Dr. Csekme Kiss Márta, Péterffy Attila, prof. dr. Péterffy Árpád: Orvosaink emlékezete 2. A marosvásárhelyi római katolikus temető orvos-sírjai