2020. október 30., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Kocka gyermekkorában nem igazán szerette a meglepetéseket. A titokzatosan becsomagolt, születésnapi és karácsonyi ajándékok helyett jobban örült a fehér borítéknak, amin gondosan kerekített, tiszta betűk tolmácsolták a jókívánságot, zárójelben pedig a szokásos ünnepi zsebpénzről is ,,árulkodtak”, ami egyébként alkalomról alkalomra mindig ugyanannyi volt. A szülei elfogadták, tiszteletben tartották az ismeretlentől való idegenkedését, és sosem állították váratlan örömök vagy félelmek elé. Az otthoniak mellett a tágabb környezete – legalábbis annak felnőtt szereplői – is megkímélték az előre láthatatlan kihívásoktól. Biztonságérzetét a körforgásszerű, pontos órarend növelte, és ezt különös módon szinte mindig sikerült betartania. 

– Az elvesztegetett idő tudata szorongást váltott ki belőlem. Akkor éreztem igazán jól magam a bőrömben, ha előre tudhattam, milyen sorrendben és céllal követik egymást a történések és a tennivalók. Talán ezért is voltam világéletemben jó tanuló – jegyezte meg beszélgetésünk elején a negyvenes évei közepén járó, szemüveges férfi, aztán könnyed, tárgyilagos hangon folytatta, úgy, mint aki nem is önmagáról mesél: – Anyukámék sosem támasztottak felém nagy elvárásokat, de örültek a sikereimnek. A felnőttek – főként a tanárok – dicséreteinek azonban megvolt az ára. Az osztálytársaim számára idegesítően unalmas volt a céltudatosságom. Az általános iskolában a velem egykorúak lenéztek merev viselkedésem – most már én is belátom, hogy ilyen volt – és kiváló osztályzataim miatt, és amikor csak lehetett, kitoltak velem. Volt, amikor bezártak a vécébe, a tízórais szendvicsemet rendszeresen kikapták a kezemből, és a kukába dobták, egyszer pedig az iskolatáskámat is ,,megtanították” repülni az osztályterem ablakán át az utcára. A gúnynevemet is tőlük kaptam. Akkoriban mindennél jobban zavart, hogy lépten-nyomon ,,kockafejeznek,” de aztán valahogy hozzászoktam, magamhoz szelídítettem ezt a nevet, és a középiskolában – ahol egy egészen új közösségbe csöppentem – már ennek a rövidített változatával mutatkoztam be. A barátaim, közeli ismerőseim azóta is Kockának hívnak, és ez most már jólesik, biztonságot ad.

– A líceumi évek akkor felhőtlenebbek voltak? – szóltam közbe.

– Sokkal. Ott már nem számított blamázsnak, ha valaki jó eredményeket ért el a tanulásban, mi több, egyfajta egészséges verseny is kialakult az osztálytársak között. Ebből a csapatból kerültek ki az első barátaim, van köztük olyan, akivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A középiskola után aztán nagyot fordult velem a világ. Mintha hirtelen kifáradtam volna. Az érettségi oklevéllel, 9,50 fölötti átlaggal a kezemben bármelyik egyetemre bejuthattam volna, de ez akkoriban egyre kevésbé érdekelt. Szinte egy egész nyarat töltöttem a szobámban, a négy fal között, zenét hallgatva, és semmire sem gondolva. A szüleim nem tudták mire vélni az új helyzetet, mi több, anyukám mindenáron el szeretett volna vinni egy pszichológus barátnőjéhez, de én erről hallani sem akartam. Végül az egyik volt osztálytársam, jó barátom mozdított ki ebből az állapotból. Szeptember elején tartotta a huszadik születésnapját, és viccesen megfenyegetett, hogy ne merészeljem kihagyni ezt a bulit. Tudtam, hogy ez mennyire fontos neki, és mivel nem akartam megbántani, elfogadtam a meghívását. Azon a partin ismerkedtem meg a lánnyal, akit kevesebb mint egy év együttjárás után feleségül kértem. A szülei nem nézték jó szemmel, hogy nem folytattam a tanulást, és hogy álló nap csak tengek-lengek. Pedig akkoriban édesapám vegyesboltjában segítgettem, eleinte csak raktárosi feladatokban, aztán, miután letettem a sofőrvizsgát, lassan egészen átvettem az árubeszerzést. De, mivel éreztem, hogy nemcsak anyósjelölték, hanem a párom is többet vár tőlem, vele egyszerre felvételiztem a kolozsvári egyetemre, a mérnökire. Megértettem, hogy az esküvővel még várni kell, de azt hittem, az idő ezt is elhozza. Nem úgy lett. Az idegen városban együtt béreltünk lakást. Kezdetben mindketten el voltunk ragadtatva a közös élet lehetőségétől, de hamar kiderült, hogy mégsem illünk össze. Egyre gyűlt a feszültség, minden apróság miatt összekaptunk, és az első év végére elváltak az útjaink. Elég zavaros időszak kezdődött akkoriban az életemben, hol kerültem az ismerkedés minden formáját, hol belevetettem magam az éjszakai életbe. Néhány rövid távú kapcsolatom is lett, valamennyi mélyebb nyomok nélkül ért véget.

– Mikor jött a nagy változás? 

– Három évvel ezelőtt az interneten megismerkedtem valakivel, akivel életemben először igazán önmagam tudtam lenni. Talán ebben az is sokat segített, hogy hónapokig a virtuális térben beszélgettünk, így az első találkozások feszültsége egészen feloldódott. De volt az egészben egy csavar. Egy kétgyermekes, elvált nővel hozott össze az élet, aki ráadásul a határon túl, egy kicsi magyarországi településen él. Nem volt könnyű megszervezni az ,,élő” találkozást, de az annyira varázslatos volt, hogy utána többször megismételtük, egyszer ő, máskor én mentem hozzá. A gyerekeivel is sikerült megtalálnom a közös hangot, így a mostani járványhelyzetig minden tökéletesnek tűnt. Úgy gondoltuk, hogy tavasszal kiköltözöm hozzá, és ha minden jól megy, elkezdjük tervezni az esküvőt. Nem tudtam, fogok-e ott a végzettségemnek megfelelő állást találni, de vállaltam a bizonytalant. Az utazási korlátozások azonban megingatták minden elképzelésünket. Augusztus közepétől nem találkoztunk – neki kellett volna akkor egy hétvégére eljönnie, de a visszautazás utáni karantén miatt erre nem keríthetett sort –, és úgy érzem, azóta az ő részéről lassan lazulni kezdett a lelki kötelék. Nem könnyű ezt elviselni, de mást egyszerűen nem tehetek. Egy próbatételnek tekintem a mostani helyzetet, és bízom benne, hogy minden látszat ellenére az idő a szövetségesem maradt. Úgy, ahogy iskoláskoromban, egy nehezebb vizsga előtt.