Lapozó

• 2013-12-20 15:03:37

• Kaáli Nagy Botond

Mint azokét, kik beleőrülnének,/ha nem jajdulna föl a ríkató dal,/ha nem ringatná el a tűzbe révedt,/árnyuk fölött virrasztó bujdosókat/a legszomorúbb dallam édessége. (Ágh István).

Mint azokét, kik beleőrülnének,/ha nem jajdulna föl a ríkató dal,/ha nem ringatná el a tűzbe révedt,/árnyuk fölött virrasztó bujdosókat/a legszomorúbb dallam édessége. (Ágh István). Mondjuk, van oka toporogni, mert a Dona amilyen nyálasan és visszataszítóan hízelgő minden olyan munkatársával, aki a húgyszagú férfimosdóba jár, éppen annyira szigorú, kegyetlen és aljas az illatos női mosdókat látogató beosztottjai többségével. (Nagy Koppány Zsolt). Orvos sehol. (Szombaton érkeztünk.)/Kitettek a mentőből egy szűk folyosón./A nyár hirtelen véget ért, már szállingózik a hó./Be jó volt Váradon, a strandon, félbeszakadt/idő, irány a mócvidék megint…/(Csak úgy, magától, vitetett az anyós…) (Zudor János). A szerelem művészete mit sem ér e nélkül a pillanat nélkül, amelyben nem hogy letesszük fegyvereinket, azok egyszerűen semmivé foszlanak, és ott állunk együtt, a világ legszédítőbb örvényének a szélén, amely még csak nem is boldogság, kín sem, egyszerűen megnevezhetetlen, de végtelenségig ismételhető, ha az ember hite ki nem alszik, mert csak hitnek tudom nevezni azt, hogy bízom a lelkem halhatatlanságában… (Márton Evelin). És akkor fogta magát és elrepült. Ez még Kenta úrtól is szokatlan dolog volt. De hát mégiscsak egy felhő volt az anyja. Patkói csillagokat szikráztak az égen. És Tündér este mindig láthatja a szikrákat odafönn, mielőtt lehunyja a szemét, és már csak befelé lát a sötétben. És csak annyit mond a szívében: Lovacskám. (Temesi Ferenc). A felszolgáló bement a házikóba. A fiatalemberek szótlanul üldögéltek, a napszemüvegesnek az árnyékban sem váltak átlátszóvá a lencséi. Az első vágány mellett szép számban várakoztak az utasok, mindenki próbálta kihasználni az őszi nap utolsó meleg sugarait. A felszolgáló kihozta a söröket. Amint az asztal fölé hajolt, látszott, hogy a homlokán nem egy fekete légy, hanem valami bibircsókszerűség üldögélt. (Hertza Mikola). Álmában szélcsend volt, mozdulatlanul állt a levegő, mintha érzelmeivel együtt jéggé fagyott volna a harmatponti magasságban. Egyedül volt, magasan a föld fölött, ahol már nem érik el az embert sem az otromba hangok, sem pedig a hátmögötti, elpusmogott szavak. (Vári Attila). Lágy pillanat élén szikrát vet a nemlét,/Sziklák laza húsán átvillan az emlék –/Csillagzatok ércén, légnek nekidőlten/Sebzett, kusza rajzok véreznek időtlen. (Kovács András Ferenc). Igen, Jékely egy közösség történelmi emlékezetét szólaltatta meg. A nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, a marosszentimrei templomban, Kalotaszeg falvaiban vagy a Házsongárdi temetőben megtalált örökséget idézte fel, ennek során a megmaradás esélyeit latolgatta. Hiszen a múlt mindig a jelen és a jövő tanítómestere. Jékelyt Erdélyhez több kötötte, mint a szülőföld iránti nosztalgia: mindig is vállalta a múlt és a közösségi szolidaritás kötelékeit. (Pomogáts Béla). Székelyföld, 2013. december.