A tanévkezdés olyan, mint a hókotrás. Mindig váratlanul éri az illetékeseket. A meglepetés erejével hat.
A tanévkezdés olyan, mint a hókotrás. Mindig váratlanul éri az illetékeseket. A meglepetés erejével hat. És hitelt érdemlően sikerül bizonyítaniuk, hogy alapjában véve és lényegüket tekintve illetéktelenek. Az első mondatokban foglaltak természetesen az építőkre, iskolajavítókra, a tan- és oktatási hatóságokra, a helyi és választott önkormányzati szervekre illenek. Akik ilyenkor rendszerint azt bizonygatják, hogy nincs a rendszerben pénz, pályázatukat elutasították, megtagadták a felsőbb szervek, pedig ők idejében mindent megtettek, rengeteg papírt töltöttek ki. „Nyomják Krahácsot”, ahogyan azt klasszikusan a régi rádiókabaréban állították a vidék kisemmizettjei.
Ezúttal nem a városomban tapasztalható állapotokról beszélek, ahol reményeink szerint az iskolák szeptember 11-én (!) nem törött és zúzott padokkal, sánta székek, málló vakolatú romantikus termekkel és történetileg elhanyagolt mellék- és főhelyiségekkel várják majd az első és nulladik, valamint a fennmaradó tizenegy osztályokba járatott/küldött nebulókat, eminenseket, átlagtanulókat, bukdancsokat és kínzatásnak kitett pedagógusokat. Hanem beszélek azokról a többnyire vidéki, falusi, ókirályságbeli, erdélyi és partiumi oktatási intézményekről, amelyek a XXI. századi fiatalok számára hitelesen idézik meg, teszik kézzelfoghatóvá, nem csupán szemlélhetővé, de át- és megélhetővé a 19-20. századi oskolai valóságot. Vagyis a nyomort, a legkisebb kedvezményt, a rossz értelemben vett vidékiséget.
Mostanában a híradások ilyen iskolákról szeretnek tudósítani. A kiküldött riporter, aki rendszerint csak hírből ismeri az efféle állapotokat, az elborzadás hangján számol be arról, hogy a vidéki, falusi, községi, hegymegetti iskola, amely 50 évvel ezelőtt épült, romosan, miként Karthágó és Pompeji, várja az oda szánt helyi gyerekeket. A polgármester, a helyi főilletéktelen széttárja kezét, gyakorlottan panaszkodik, miközben a háttérben felsejlik a falu, a tanya büszkesége, a 65 millió euróért alig másfél év alatt felrittyentett puccos Aranyszájú Damaszkuszi Szent Anasztázia katedrális huszonkét fokhagymakupolájával és félkupicás beszentelt cujkafőzdéjével.
A faluban nincs körorvos, nincs gyógyszertár, a kórház, közigazgatás, nagyáruház, színház, dolog- és zálogház, árvaház, kultúra 60 kilométerrel odébb, megszűnt a kisbolt és a posta, a vonat évente egyszer jár, de ebben az évben szünnapja van, a sár mérhetetlen, ugyanis elromlott az egykor EU-s pénzeken beszerzett távol-keleti gyártmányú sármérő automata, de azért minden jobb embernek van már kissé használt Lexusa és vadontjól működő nexusa a megyei vezérkuvaszokkal.
Régebben szeptember első két hetében a híradók arról szóltak, hogy új iskolát avattak Buggyantházán, a tantermekbe beszerelték a villanyt, és a kemény telek alatt is fűthetők azok a helyiségek, ahol az ifjúság tankönyvei fölé hajol, a WC-ben önürítős hamutartót helyeztek el a gimnazisták számára, felújították a könyvtárat, kaptak elegendő számú könyvet és diafilmet, sőt egy 39 centiméter átmérőjű hazai gyártmányú óriástévét (!) a párt ajándékaként. Szóval csupa pozitív dologgal etették a hírzabálót. Csupa-csupa móka, tarka virág, kacagás, boldog gyermekkor.
Manapság az egyetlen hozadéka a megváltozott időknek a több párt, amely semmit sem ajándékoz senkinek sem, legkevésbé az iskoláknak. Legfennebb az iskolák igazgatóit nyeri meg a párt javára és a szavazatszámlálásra. A tévére semmi szükség, mindenki laptopot fixíroz, az iskola könyvtára könyvmúzeummá válik, vagy oda ömleszti be felesleges könyveit Mitrache bágyé és Florica néne, mert a könyvespolcot felszámolta. Kellett a fal a 150x197 cm-es ikon számára, amely előtt mindennnap kétszer könyöröghet a Pergamonban harcoló fiáért, a Saragosában gürcölő lányáért, a rendőriskolába jelentkező kisunokájáért, aki ebből az UNESCO-világörökséggé nyilvánított romiskolából ballagott el épp az idén.
