Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2023-11-03 11:00:00
Mér’ búsul, apó?
Hogy mér’ élek...
Egyébre nem való. Kiültetik a pázsitos udvar egyik padjára, s vigyázzák, mert meg szokott lógni.
Akár ügyelik, akár nem, ő végtelen szalagon meséli kedves keserveit. Ott vérzik a fehéregyházi csatában, este még dalol a kereszt-
úri mulatságban, másnap a búni kaptatón, csatára készen kurjongat a fiatal harcosokkal, aztán zördül a törökbúzás, surrognak a dzsidák, sikítva jajgatnak a honvédek.
A tolvaj anyátok!, ezt nagy kedvvel ismételgeti, és nem akarja, nem akarja, nem akarja abbahagyni.
Elég immár, papó.
Aztán mindjárt: a galíciai fronton. A nagy lembergi csatában. Megsebesül. Háromszor kergetik a golyók elé, hajtják fel a dombra, hullnak, mint a legyek, az utolsó bakáig. Szerencséje van, könyöklövést kap.
Ábtréten!
Számára véget ér az első világháború.
A szerencse nem hagyja el. Kulákká teszik, a többi gazdát kényszermunka várja – őt rokkantsága „védi” a robottól.
Tovább is úgy fordul az élete, hogy amikor kirámolják a padlást, és ráfogják a puskát, az ócska ZB csütörtököt szkázál.
Mérgében az idült milicista lerántja a létráról.
A kórház „felmenti” a további zaklatások alól. Aláír a téesznek.
Sérült gerinccel tengeti életét.
Végül a szirupos monopolt szopogató boltbéli vének fogatlan falkája is magára hagyja.
Mindenki tép a temetőbe.
Itt se jobb.
Lehet érezni persze.
Nem kell senkinek.
Nem áll be a szája.
Mindig mond, mond, mond.
Ezt-azt tőle is el lehet hinni, de ha megindul a regényfolyam, a történés kanyarjai félresodorják a hallgatót.
Akkor mondják rá: hazug.
Pedig csak ott né, fabulál.
Főleg a kancatejet nem bírják. Az ápolók már farolnak a levegőre, ha szóba hozza.
Mindig divatban a háború. A kis kölykök oltatlan mészből fabrikálnak „robbanóanyagot”, orvosságosüvegbe eregetik, kevés vizet rá, majd – száraz kukoricaszár virág alatti részéből kimetszett „dugóval” elzárva – kissé felrázzák, és a célpont közelébe helyezve várják a hatást. Csakhogy az ő privát ellensége ott pöffeszkedik az udvaron.
Olyan agilis, mindig földrengést érez. Az összeférhetetlen, karmolós, csipkedős piros kakas.
Ismét tovaugrik.
Az önhitt üvegcse pedig időzítettnek képzeli magát, a feszítő belső kényszernek nem s nem, nem enged.
Holott a szomszéd fiúk üvegcséi már mind szétköpködték hangyaölő madártejüket. A robbanás hangját saját szájúlag bummbummozzák a pöttöm vitézek.
Bosszúsan, mégis műértő képpel hajol a maga kézműves eszköze fölé, a fura meddőség okát keresendő.
És abban a pillanatban!...
De már ezt senki sem kajálja be. A második rész (secondo tempo) közönség nélkül pereg. Egyedül a piros szalagos, szalmakalapos Klárika kisasszony lesi mohón a szembeni padról.
Délcegen csügg az öreg meséjén, erős a gyanúja: férjhez megy ehhez az intézeti Homéroszhoz – mert ez még él, és csak félig világtalan.
Egyelőre.
Az ápolók kelletlenül elpöccentik a kvietált markotányos nénit.
Összefut a rokonság, hogy megmentsék a kisgyereket, akinek a felfröccsenő forró mészlétől elvész a szeme világa.
Nyöszörög, sikoltozik, mintha nyúznák, szegénykém...
A szomszédban kiscsikó szopik. Nosza, fejnek tejet a kancától. Naponta háromszor csepegtetnek a szemébe.
Később kevesebbet sír, beválik a gyógymód.
Nem emlékszik, mikor tért vissza a látása.
A kórismét megtanulja: krónikus conjunctivitis (idült kötőhártya-gyulladás); ami nem múlik el soha.
Nem, nem, soha.
Mindenütt és mindenkinek
magyarázza. De már baka korá-
ban, az első lőgyakorlatkor sem hisznek neki. Büntetésből erőltetett menetben kísérik vissza a lőtérről, a többi szerencsétlen pancserral – akik szintén csak a levegőt találták el.
Mokány szemű esőben, térdig latyakban, tizenkét kilométeren, a poloskadús kaszárnyáig...
Tudjuk, tudjuk, elég a dumából – na fel, aztán séta, öreg.
Semmi rimánkodás.
Itt a gondozottakért épp eleget imádkozunk. Nem mi, naná. A pap bácsi meg az apáca néni. Magáért is – mert maga, míg jól ment a dolga, nem imára pazarolta a drága időt –, hanem hogy a Jóisten valamiképp járná ki a mennyei hivatalnál, hogy minden szenvedő kapjon ábszolút amnesztiát – mindenfajta kínra és gyötrelemre.
Na de a Jóistennel nem megy a csűrés-csavarás.
Hogy maga minden nap itt haldoklik nekünk. Hiszen rosszabb a madárijesztőnél. Elriasztja a látogatóba érkező – reményteli – pacienseket! Hát nagy túrót, nehogy má’ maga volna az a kimondott turisztikai látványosság.
Fájront, öreg.
Kancatej... Kancatejet...
Csepegtessetek...
Suhogás támad. Mindjárt, súgja valaki.
Női angyal, érezni melle remegését.
Alig érinti, ő máris próbálja legényesen kihúzni magát.
Az angyal finoman arcon cirógatja.
Na? Milyen a világ?
Ó, gyönyörű...
Látok, sóhajtja boldogan.
Az ápolók gyanút fogva közelednek. A furcsa pár – az öreg és a fehér ruhás izé – háborítatlanul sétál el, a kijárat irányába.
A köpenyesek gyorsítanak. Mire elérnék, a szökevények már a kapunál járnak.
A mindig mord kapus útjukat állva idegesen hadonászik.
Simán föléje lebbenve tök lezserül hagyják el az otthon területét.
A drabális őrzőpár hüledezve szemléli a jelenséget. Csak kép, cseplines.
A habzó szájú kapus dühösen földhöz csapja, majd gyorsan fölragadja, s megint supp!, csak úgy porzik – sötétkék tányérsapkáját.
Szökevényék divatos Barbie-rózsa derűfelhőben szállnak tova.
Ekkor mintha valami megszólalna. (Nem biztos, hogy a némafilm muzsikája.)
Az egyik smasszer a kivizsgáláson azzal toldotta meg a sztorit, hogy „azok” úgy mentek át mindenen, mint kutyán a savó.
A bizottság savanyúan ingatta mind a három fejét.