Kései keservények?

Mottó: „Amit el lehet felejteni,/ azt nem érdemes megtanulni.// Amit nem lehet megtanulni,/ azt nem szabad elfelejteni.” (Ars poetica)

Kételyek között címmel jelentette meg első verseskötetét (Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2016) a marosvásárhelyi közíró. Szentgyörgyi (eredeti nevén: Király) László 1957. március 15-én született Edőszentgyörgyön. Újságírással az 1989-es rendszerváltás után próbálkozott. 1997-től főállású újságíró. 1997-2004 között az Erdélyi Napló, 2004-2008 között a Polgári Élet munkatársa, 2009-2012 között a marosvásárhelyi Központ című marosvásárhelyi hetilapot szerkesztette. Jelenleg is ott dolgozik. Első verseit 1977-ben jelentette meg az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat. Közölt a kolozsvári irodalmi hetilapban, az Utunkban is. 1990-től a Kelet-Nyugat, a Látó, a Székelyföld, valamint a Hitel és a Napút című folyóiratokban publikált.

A rövid versek olvastán leginkább Horváth Imre (1906-1993) négysorosai jutnak az eszünkbe. Mindjárt az indítás erre vall: „Akarjam a Mindent?/ Azon már túljutottam.// Ne akarjak semmit?/ Oda még nem jutottam”. (Induláskor)

Ezt követően máris megfogalmazódik valamiféle költői-emberi hitvallás is: „Úgy értsd/ az érthetőt,/ hogy kimondhasd.// Úgy mondd,/ hogy megértsék/ a kimondhatatlant!” (Úgy mondd!) 

A szülőföld iránti elkötelezettség is szűkszavúan jelenik meg: „Ha súlyomból/ veszítek,/ s léptem/ nem hagy már/ nyomot,// tagadj meg,/ szülőföld,/ mint azt,/ ki hűtlen/ elhagyott!”

Ezt a mércét nem könnyű tartani, de a kis kötet legjobb darabjai arról győznek meg, hogy a kételyek nem feltétlenül az önbizalom hiányát jelzik, hanem inkább azt, hogy egy bizonyos életkoron túl már nagyon meggondolja az ember, mit is adjon ki a kezéből.

Keserűen fakad ki, amikor az ifjúság (elszalasztott) lehetőségeit idézi: „Nem tudom/ elfelejteni,/ meg nem történtté tenni/ a múltam,// pedig most újra/ ott vagyok,/ ahonnan egykor/ elindultam.” (A tékozló fiú) 

Nem hiányzik a riadt rezignáltság sem: „Minden/ ellenségemnek/ sikerült/ megbocsátanom.// Barátaim/ vajon/ 

megbocsátják-e ezt/ nekem?” (Megbocsátják?)

Az aforisztikus (olykor játékos, ritkábban szójátékos) gondolkodás példája ez a kétsoros: 

„Előttem az Élet. / Mögöttem a Jövő.” (Perspektíva) 

Kedvence az ellentételező gondolat: „Olyan árva –/ még a kutyájának sincs/ gazdája...” (Árvaság); 

„Egész élete hamisságban telt –/ a halála sem volt valódi...” (Portré)

Figyelemre méltók jeles személyekről szóló sorai a (K)arcok sorozatból: „– Hogy ki s mi volt/ Jakab úr?// – Múltat faggató,/ jövőt fürkésző/ aprócska nagyúr.” (Bözödi György)

A kötetet A méltóság dicsérete cím köré sorakoztatott szövegek nyitják, és a továbbiakban is tematizálni igyekszik a tartalmat (Diagnózis, Összetartozunk, Leltár, Én és a világ a kis „tömbök” gyűjtőcímei). 

Legtöbb versét régieskedőn így nevezném: kései keservények. De vajon mitől kései/késői egy jelentkezés? Az értékmérő, a kritérium koronként változhat, a szöveg marad. Víz és kövek. Ilyenkor az a legjobb, ha az ember megmutatja magát, aztán az idő megtartja vagy kirostálja.

Szentgyörgyi László kései dobbantása helytálló. Igaz, hogy az effajta kifejezési forma nem tűnik „trendinek” a kortárs (még kevésbé az Erdély-részi) magyar költők körében. Bizonyára úgy érzik, hogy a líra rovására megy a lecsupaszított mondat, a szikár kifejezésmód.

A kötet néhány haiku formájú verssel zárul. Az utolsó nem az. Címe: Ennyire futja... „Újrakezdeném,/ de nem kezdhetem újra./ Hiába töröm magam – ennyire futja”.

Tisztelettel kételkedünk. Bízunk benne, hogy futja többre is.