Jegyzetek Kós Károlyról

MINT viharok ügynöke, örökös lázadások nyugtalan heroldja jár az emberek között. Izgalom támad körülötte, az élet megelevenül, ahol megjelenik. Bármiről volt a szó, mindjárt magához ragadja a témát és szavai bőségével otthonosan körülöleli.

Kós Károly... Nagy Imre rajza

MINT viharok ügynöke, örökös lázadások nyugtalan heroldja jár az emberek között. Izgalom támad körülötte, az élet megelevenül, ahol megjelenik. Bármiről volt a szó, mindjárt magához ragadja a témát és szavai bőségével otthonosan körülöleli. Messziről meg lehet ismerni az utcán, amint valakivel megállt és keze, lába, egész teste csupa rezgő és hajladozó gesztus, amint beszél. Táskája, amelyben néhány közügy vagy készülő intézmény iratait és terveit hordja, nyugtalanul ing hóna alatt. Hosszú hajfürtjei a szemébe hulldosnak, mint a szélrázta lomb. Mintha feszülő felgyülemlés, hosszú némaság gyógyulna szavai nyomán, amelyekkel témáját elborítja. Lázad, politizál, gúnyol, szatirikusan száguld, lelkesedik, karjait kitárja vagy szívtelenül megkeményedik. Szavak millió és millió katonája sorakozik fenyegetően vagy marsol vidáman és ellenállhatatlanul. Semmi rezignáció, halkuló elmélyedés vagy gondtelten megtorpanó gondolat nem zavarja meg a hadirendet. A beszédet csak a haj zilálja és a cikázó gesztusok. A szavak úgy jönnek keresetlenül, mint egy őszinteségi fogadalomban. Ezek azok a pillanatok, amikor a kritikától fázók riadtan húzódnak vissza tőle. Ennek a Kósnak keletkezett a rossz híre. Ennek az emberek közé berobogó, viharos, zilált, eburafakós embernek.

De amikor kiömlött a szavak mámoros bora, s elöntött maga körül mindent, hirtelen beáll a különös méla csend. Maga elé néz, arcán szelíd fény ömlik el, eljátszadoz lógó bajuszával, s ami addig a szavak mögé bújt, az arc kemény ráncai és éles vágásai között szinte lányosan bukkan fel a kékes-zöld szem. Ezen keresztül néz reánk a másik Kós, aki a közélet mérgei, az emberek sutaságai, a dolgok törpesége és a társadalom kicsinyességei elől kimegy a sztánai fák alá, a magányba. Az izgékony társasági ember, akiről azt lehetne hinni, hogy ember nélkül egy pillanatig se tudna élni, csak az élet primitív, ősi és nagy mozdulatait nézi ott. Sokáig elvizsgál és szeretettel becéz egy-egy almacsemetét, elbeszélget kis mokány lovával, végigmegy a szegényes szántón és néhány követ kidob róla. Megbámulja az erdőn a frissen virágzó, sárgán égő somot vagy a pompázó almafákat, órák telnek el ilyenkor talán, amíg egy kurta szó kihull a száján. Ionén vonul be a sztánai varjúvár toronyszobájába, ahol éjszakákon át csendben ír, rajzol, tervez. Hegyezett nádtollal szerelmes régi betűket ró, spórolós gonddal kis faluk templomait, iskoláit és kultúrházait tervezi, kemény léptű, kurta szavú embereket teremt, emlékiratokat szerkeszt, vagy hadakozó cikkeket ír. Az embertelen, mélységes éjszakában, a teremtő csendben nem zavarja más, csak néha egy-egy szelíd, barátságos koppanás az ablakán: kedves, babonás mulatsága, szelídített varjúja őrzi éberen dolgozó gazdája ablakát, amíg ki nem alszik benne a fény.

E között a két Kós között — aki az emberek közé viharzik és aki hazafut a sztánai csendbe —, csodálatos különbségek vannak. Az egyik politizál, a másik politikát csinál. Az egyik gáttalanul elönt a szóval, a másik kalapácsütés-szerűen kurtán beszélő embereket teremt, az egyik lázadásra ingerel, falakat döntöget, a másik szeretettel eltöpreng egy-egy szűk fillérekből épülő templom vagy iskola előnyös megoldásain. Az egyik pártot és intézményeket támad, a másik intézményeket teremt a semmiből lihegő fáradozással és népe útját józan és termékeny gondolatokkal irányítja.

Kovács László

*Az irodalom útján című kötetből. Révai, Budapest, 1941