Interjú Csáki Csilla rendezővel

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban a nyári szünet bizonyos szakaszaiban is munka zajlik. A MaNóSzok – a Tompa Miklós Társulat védnöksége alatt működő diákszínjátszó csoport – tagjai tréningeken és próbákon vesznek részt, készítik elő őszi premierjüket. A rendező-tréner Csáki Csilla, akit az előkészületekről kérdeztünk.

 

– Csáki Csilla rendezi a Stresszfaktor_15 című produkciót. Ez már két „kulcsszó”. Kezdjük az elsővel: Csáki Csilla számunkra ismerős, mert végzős rendező szakos hallgatóként már dolgozott a Tompa Miklós Társulatnál. 2002-ben vitte színre Eugen Ionescu A kötelesség oltárán című abszurd komédiát. A „stresszfaktor” kifejezés is ismert, de vajon azt értjük-e alatta, amit az előadásban jelenteni fog?

– A darabnak valóban az a címe, hogy Stresszfaktor_15, mivel a tizenöt éves korosztályról és az ő stresszükről, stressztényezőikről szól. Szerzője egy svájci német nyelvű írónő: Christine Rinderknecht, aki a darabot úgy hozta létre, hogy a 15-16 éves iskolások között problémáikat feszegető kérdőívet osztott ki, és a felmérésre beérkező válaszok alapján összerakott egy előadást. Ő a darabot négy felnőtt színésszel vitte színre, írta, rendezte, tehát az egy organikus dolog volt. Maga a példány is, amiből mi most dolgozunk, az ő rendezői példányának mása. 

– Hogy került a darab a birtokodba?

– Van egy kézdivásárhelyi gyerekkori barátnőm, osztálytársam – Kovács Imola – aki Marosvásárhelyen végzett jó pár évvel ezelőtt teatrológia szakon, egyébként orvos is, mert párhuzamosan végezte az orvosi és a dramaturgképzést. Ő most kint él Berlinben, a színház iránti vonzalma nem csappant, ott pedig kap elég impulzust és anyagot. Az ő személyes ismerőse a svájci–német író, rendező Christine Rinderknecht, aki saját alapítású színházában elsősorban a tinédzser korosztály problémáival foglalkozik. Egyszer, amikor Imolával beszélgettünk, említettem neki, hogy én pont keresnék valami olyan anyagot, ami ezt a korcsoportot vizsgálgatja, ennek a problémáival foglalkozik, mert engem nagyon izgat ez a friss nemzedék, a nemzedékváltás. Mindenféle prekoncepcióink vannak arról, hogy ők milyenek, hogy mennyivel másabbak, mint amilyenek mi voltunk, pedig hasonlóak is lehetnek, de igazából nem tudunk róluk olyan sok mindent. Imola tudott erről az anyagról, le is fordította, így került hozzám, elolvastam, nagyon megtetszett, és azóta – már kb. egy éve – keressük, hogy ezt hogyan, hol és kikkel lehetne színre vinni. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt mindenképpen tizenöt-tizenhat éves fiatalokkal kell megcsinálni, mert akkor lesz autentikus. 

– Az anyag végül is nem egy klasszikus értelemben vett színmű…

– Magáról a darabról azt mondhatnók, hogy egy dokumentum-színházi próbálkozás. Ha nagyon szigorúan nézzük dramaturgiailag, akkor eléggé töredezett, és semmiképp nem klasszikus felépítésű. Viszont dokumentumszerű. A párbeszédek életszerűek, egyszerűek, bármely kamasz szájából elhangozhatnának. A négyszereplős darab jelenetei közé vannak ékelve rapszövegek, amelyeket az ötödik szereplőként jelen levő DJ ad elő. A DJ amolyan zenei betétekkel foglalja össze azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyeket például az operában egy ária képvisel. 

– Milyen módon kerültél a MaNóSzok csoporttal kapcsolatba?

– Imolának van egy egyesülete, a Varázshegy – németül Zauberberg –, amely Marosvásárhelyen szokott kulturális eseményeket szervezni, például német filmhetet, és ez a projekt is a Zauberberg szárnyai alatt bontakozik ki. Ezzel az egyesülettel szokott néha együttműködni Váry Florentina barátnőnk, aki több színházi projektnek is munkatársa, ő teremTette meg a kapcsolatot. A MaNóSzokkal való megismerkedés abszolút pozitív meglepetés volt, mert fenntartásaim voltak színészi adottságaikkal kapcsolatban, de tehetséges, ügyes, fejlődőképes gyerekek, látom bennük a potenciált. A próbák folyamata során is fenntartom a véleményemet, mert nagyon jól dolgozunk, jól egymásra vagyunk hangolódva. 

– Hogyan zajlanak a tulajdonképpeni próbák?

– A létrehozatallal kapcsolatban lényeges, hogy bár ez egy előre megírt anyag, én azt akarom, hogy ők maximálisan, alkotó módon benne legyenek az előadásban. Ha én az előre gyártott elképzeléseimet viszem tovább, azt erőltetem, amit előítéleteim alapján én gondolok erről a korosztályról, akkor semmit sem csináltunk, akkor ők kimaradnak az egészből. Nyilván rábírhatóak lennének, hogy végrehajtsák a „jobbról bejössz – balra kimész” utasításokat, de nem ez a cél. Az a fontos, hogy ezek a fiatalok megszólaljanak és megfogalmazzák a világhoz való viszonyukat a darab által felvetett, valós problémákon keresztül. Ebben nagyon számítok rájuk. Szerencsére nagyon kreatívak, mint egyébként a gyerekek általában. Az egész munkafolyamat úgy van felépítve, hogy tréningezünk, feladatokat kapnak, amik a darabhoz kötődnek, ezekre megoldást keresnek, és majd az ő „szemüvegükön keresztül” látott elemekből rakom össze az előadást. Lehet, hogy eklektikus lesz, de mindenképpen autentikus. 

– Érdeklődéssel várjuk a megvalósulást, és sok sikert kívánunk!

Kiss Éva Evelyn