2019. október 19., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Főtéri történet

Igazán azok a nagy emberek, életeket és jellemeket meghatározó egyéniségek, akiknek emléke az idő múlásával nem kopik, sőt egyre erőteljesebben tör elő arcuk az emlékezések sűrűjéből. Életem egyik nagy áldása, lelki gazdagsága, hogy számtalan ilyen emlékarc kísér ifjúkorom idejéből, amikor felelős emberek nevelése szinte észrevétlenül épült bele egyéniségem, jellemem alakulásába. Mai számvetésemben arra a nagy formátumú nevelőre emlékezem, aki nagyon sok marosvásárhelyi és máshonnan érkezett ember életformájának meghatározója volt: dr. Kiss Géza bácsi – a nevelő. 

Mindkét megjelölés már önmagában fogalom volt a fél évszázaddal ezelőtti Marosvásárhely életében, mert ha velem egyidősek vagy korábban születettek előtt kimondom a nevét, azonnal elhangzik egy-egy róla szóló történet, vele kapcsolatos emlékezés. A nevelő megjelölés annyira illett/illik rá, hogy más nevelőkkel kapcsolatosan nem is tudom igazán használni a szót. Egyébként nevelői hivatásáról és máig sugárzó szolgálatáról hallottam egy kedves vallomást.

Dr. Kiss Géza bácsi vallásos ember volt, hívő református. (Megengedte nekünk, hogy bácsinak szólítsuk, ami nemcsak emberi közvetlenségének volt jele, hanem emberi bölcsességének is, mert mennyivel szebben és méltóságosabban hangzott akkor a Géza bácsi, mint a nevelő elvtárs.) Mint jó reformátust, beválasztották az erdélyi egyház vezető testületébe, s így tagja lett az Igazgatótanácsnak. Egy ilyen igazgatótanácsi ülés szünetében kérdezte meg tőle az egyik teológiaprofesszor, testületi társ: 

 – Te, Géza bácsi, hogy van az, hogy nevelő voltál, és a neved így jelenik meg: dr. Kiss Géza? – A beszélgetést és a professzori kérdésre adott választ az egykori igazgatótanácsi társ mesélte el.

 – Tudod, én egykor jogot végeztem, és a letett vizsgáim alapján megillet a doktori cím. Aztán később rájöttem, hogy az életben vannak nagyon szép szakmák, fontos és jól jövedelmező pályák, de igazi hivatás nem sok van, ilyen például a gyógyítás vagy a nevelés, ami nem szakma, hanem hivatás, s én a szakmát felcseréltem egy hivatással, a neveléssel.

Sajátos, egyéni nevelésének egyik legbölcsebb döntése volt, amikor a Bolyai bentlakásából a Kemény Zsigmond (ma Rodnei) utcai lakásához vezető úton hazakísértette magát, mert a mellette baktató diák nem igazán a nevelő bácsi táskahordozásában segített, inkább életre szóló tanítást kapott abban a feledhetetlen beszélgetésben. Egyetlen szépséghibája volt ennek a sétának: a főtéren járók minden negyedike ráköszönt Géza bácsira, nagy részük meg is állt egy rövid kézfogásra vagy hosszabb tanácskérő beszélgetésre, s így közel két órát tartott az a hazakísérős nevelés.

Fél évszázaddal ezelőtti hiteles főtéri történetként hordozom magamban annak a hazakísérésnek a meghitt beszélgetését, amikor így kérdezett rám:

 – Tizenhét éves magyar református ifjúként megbízhatom-e benned? – A feltett kérdés ifjúi büszkeségemben érzékenyen érintett, és határozott igennel válaszoltam. Ezek után behívott lakásába, és kezembe adta Bánffy Miklós háromkötetes Erdély-trilógiáját vakációs olvasmányként. Talán maga sem tudta, azzal a bizalmas könyvkölcsönzéssel tett engem a helikonisták máig tartó szerelmesévé.