„Ilyen fiatalon házasodni? Megőrültetek?”

Fiatal, újdonsült házasként rengetegszer szembesültem

ezekkel a kérdésekkel, kijelentésekkel: „Nem sietitek el? Még túl fiatalok vagytok a házassághoz! Miért nem vártok még pár évet? Nem félsz attól, hogy válás lesz a vége?” és még sorolhatnám.

Generációról generációra kitolódik a házasság ideális ideje. A fiatalok többsége úgy gondolkodik, hogy előbb kell egy diploma, egy jól fizető állás, és persze mikor bulizzon az ember, ha nem a húszas éveiben? Sokan azt gondolják, hogy az összeköltözés kell megelőzze a házasságot, hiszen nincs rá garancia, hogy a köztük levő kapcsolat működni fog, és ha mégis működne, akkor csak várni kell, hisz úgyis el fog romlani. Napjainkban még a csapból is ez folyik, éppen ezért mind többen rettegnek a házasságtól.

A középiskola vége felé jártam, amikor a tavaszi szünetben hazaállítottam egy zenésszel: szüleim nem kis meglepetésére. Rá két évre már gyűrű volt az ujjamon, és a lánykérés után négy hónappal már a polgári esküvőnkön is túl voltunk, nyakunkba vettük a friss házasság rejtelmeinek feltárását. A polgári szertartás utáni első családi összejövetelen a rokonok gyanakodva nézték a pocakomat, és azt osztották, hogy biztos babát várunk, azért volt ez a nagy sietség, sőt a faluban már mindenki készpénznek is vette, vagy bárhol, ahol bemutatkoztam és elmondtam, hogy férjhez mentem, a háttérben goromba megjegyzések hangzottak el: „Te jó ég… ilyen fiatal és már házas?”

Úgy tűnik, napjainkban a korai házasság egy bizonyos rémes, szörnyű tragédiává, érthetetlen, elítélendő dologgá vált. Honnan jön ez a sok ítélkezés? Egy generációval ezelőtt azokat ítélték el, akik nem házasodtak meg fiatalon. Ezzel szemben a mai fiatal társadalom a házasságra háztetőként, nem pedig házalapként tekint, csak akkor jön el a házasság ideje, ha minden más a helyén van.

A boldogító igen után a férjemmel kénytelenek voltunk gyorstalpalón felnőni, felelősségteljesen viselkedni, megtanulni beosztani az időnket, takarékoskodni a pénzünkkel, valamint az energiánkkal. A „közösen megoldjuk” hozzáállás elmondhatatlanul jót tett a tanulmányaimnak. Meg kellett tanulnom, hogy hogyan tudok hatékonyabban tanulni, hogy hogyan tudok egyszerre több mindenre figyelni ahhoz, hogy haladást érjek el az életemben. Az egyetemi éveim alatt a férjem nemcsak lelki, hanem gyakorlati segítségem is, ugyanis átnézi a feladataimat, kijavítja a hibáimat, szüntelenül bátorít, amikor én úgy érzem, inkább feladom.

Arra a kérdésre, hogy akkor most mindenkinek fiatalon kellene-e házasodnia, mégis azt mondanám, hogy nem hinném. Mert van, ami az egyik párnak működik, de lehet, hogy a másiknak már nem. A házasság hihetetlenül jó, de csak azoknak, akik készen állnak arra, hogy áldozatokat hozzanak. Mindenki saját magától kell rájöjjön, hogy mikor is áll készen egy ilyen lépére, mert van, aki már huszonévesen érzi azt, hogy ő már nyitott a házasságra, és van, aki talán sosem jut el odáig. 

Ne engedjük, hogy a rokonok, a barátok, a média vagy a trendek mondják meg, hogy mi is tesz minket igazán 

boldoggá! 

Kisfaludi Edina