Húsvéti határkerülés a Felső-Nyárádmentén

A húsvéti határkerülés középkori, egyházi-liturgikus eredetű szokása Közép-Európának és egyben a magyarságnak, ami korunkra csak a peremterületeken maradt fenn. Erdélyben katolikusok és protestánsok egyaránt gyakorolták. A nyárádmenti határkerülés így régmúlt idők egymásra tevődött rítusait őrizheti, különböző korú és funkciójú szokáselemek láncolata.

Megcsapásos legényavatás

Amikor 1969-ben mint riportúton járó, érdeklődő egyetemi hallgatónak Bedében Magyari Ferencék és Vadasdon Máthé Józsefék először sorolták falujuk húsvéti szokásrendjét, erre az összetettségre nem gondoltam. Elhatároztam, hogy további búvárkodásba kezdek a szomszédos falvakban is. A régebbi leírások csupán két falura, Szentgericére és Vadasdra szorítkoztak, de terepmunkám során hamarosan kiderült, hogy az emlékezetben elérhető adatok szerint a vidék több falujában is élt ez a szokás. Ezekben a falvakban – Szentháromság és Jobbágyfalva kivételével – többségében protestáns felekezetűek, reformátusok és unitáriusok laktak, laknak, ekkor tehát a szokáseseménynek a protestánsok által gyakorolt változatával találkoztam. A húsvétéjszakai határkerülő menetben férfiak és cseperedő legények vettek részt. A fiatalok farát játékosan odaverték a felkeresett határhompokhoz vagy botokkal megcsapták őket. Ezzel emlékeztettek, hogy hol van a falujuk határának a vége. A megcsapással és egyéb próbák kiállásával legényekké is avatták őket, és ők megkezdhették a legényéletet. A határkerüléssel nemcsak a határok pontos ismeretét adták tovább a felnövekvő nemzedéknek, hanem a termőföld megbecsülését, a munka- és rendszeretetet, az összetartozás érzését is. A határkerülésnek ez a rendje a legtöbb faluban az 1950–1960-as években megszűnt. A tulajdonképpeni határkerülés megszűnése nem jelentette az egész szokáskör elhagyását. Közösségi funkcióját a fenyőágazás, virágozás, az öntözés és hajnalozás vitte és viszi tovább napjainkban is.

A határkerülés katolikus szokásrendje

Az 1980-as évek végén felkerestem a Felső-Nyárádmente katolikus falvait (Nyárádremete, Nyárádköszvényes, Deményháza, Mikháza) is, mert azt hallottam, hogy ezen a környéken, a Szentföldön még élő szokás a húsvéti határkerülés. Az első, felszínes tájékozódásból kiderült, hogy ezekben a falvakban a kommunizmus évtizedeiben is jártak határkerülni, sőt Nyárádremetén a szokás emberemlékezet óta folytonos. De az is hamar kiderült, hogy e falvak határkerülési szokásrendje különbözik a protestáns falvak szokásrendjétől. A gyűjtött adatok nyomán kirajzolódott a nyárádmenti húsvéti határkerülés régiesebbnek tűnő, az udvarhelyszéki, gyergyói, csíki és háromszéki katolikusok határkerülésével rokon típusú, katolikus modellje.

Nyárádremetén minden húsvét hajnalán a búzával bevetett határrészt kerülték meg, a négyes határforgó szerint az egész remetei határ negyedrészét. Idősebb emberek és asszonyok, előimádkozók és előénekesek vezetésével, zászlókkal, feszületekkel, énekelve a határra vonultak. Az utcai és mezei kereszteknél megálltak, énekeltek, jó termésért, bőségért imádkoztak. A zsenge búzaszálakból koszorúkat fontak, és a zászlókra akasztották, úgy vitték a faluba az élet, a feltámadás jelképeit. Zöld ágakat, fűzfaágat, mogyorófaágat is törtek, s megszenteltetés után az istállókba és a kapukra szúrták fel, szentelményként őrizték. Köszvényesen, Deményházán a határkerüléskor avatták fel az újoncokat, vagyis azokat a fiatalokat, akik először mentek határkerülni, és a fiatal menyecskéket.

A fordulat után

Nyárádremetén talán még soha nem indultak annyian határkerülni, mint 1990 húsvétján. Lehettek vagy négy-ötszázan, az idős férfiaktól és asszonyoktól a nyolc-tízéves gyermekekig. Aki csak tehette, hazament Vásárhelyről, Udvarhelyről, Csíkszeredából, Szovátáról, hogy az otthon maradottakkal együtt kimenjen a szülőföld határába, és együtt éljék át a feltámadás ünnepét, örömét. Hajnali csengettyűszó ébresztette a falut, s kicsi idő múlva megszólalt a templom harangja is. A határkerülésre készülők a templom előtt gyülekeztek, kivitték a zászlókat, a Jézus-korpuszt és feszületet. Hangtalanul és gyorsan megszerveződött a menet: elöl a zászlóvivők, a korpuszt és a feszületet hordozók, a csengettyűs, utánuk a férfiak, legények négyes-ötös sorban; majd külön menetben a nők, itt is elöl az idősebbek, utánuk a fiatalok. A menet rendjére néhány középkorú szervező és az előimádkozó hetvenéves Vass Péter bácsi vigyázott. Az asszonyok menetében sokáig Kajcsa Magdolna volt az előimádkozó, most Turóczi Anna. Péter bácsi Kakucs János kántorral együtt azt az éneket kezdte elsőnek, amelyet az egykori határkerülőktől tanultak, és amelyről úgy tudják, hogy nincs meg egyetlen katolikus népénekeskönyvben sem: Midőn felébredek,/ E szókra gerjedek:/ Dicsértessék Jézus Krisztus. Az első utcai keresztig énekelték ezt a hosszú, tizenegy szakaszos éneket. A határkerülés során még a következő feltámadási énekek kerültek sorra: Szent Magdolna elmene ama reggel sírva, Feltámadt Krisztus e napon, Örvendetes napunk támadt, Apostolok királynéja, Mennynek királyné asszonya; hazafelé, a templomhoz közeledve a Nagyasszonyunk, hazánk reményét énekelték.

A határhoz legközelebbi keresztnél megálltak, és mikor mindenki elcsendesedett, Péter bácsi hangosan olvasni kezdte a határkerülés szokásos imádságát. Íme egy részlete: „Adjunk hálát a mindenható felséges teremtő Istenünknek, hogy meg adta érnünk a mai dicsőséges szent napot, a mi megváltó Jézusunk feltámadása napját, hogy irgalmas szemeit rajtunk tartván megőrzött, oltalmazott sokféle szomorú változásokban. Mégis kérjük alázatosan ő szent felségét, hogy továbbra is kegyes atyai szemeivel reánk vigyázzon, őrizzen, oltalmazzon mindennemű szomorú változásoktól, reánk jöhető testi, lelki romlásoktól és károktól.” Az imádság után a határkerülő menet csengettyűszóval nekivágott a sötétlő Bekecs oldalának. – A Putna nevű határrészbe tartunk – mondja Péter bácsi. – Onnan átmegyünk Várlátóba, a Bekecs aljába, s annak útján le átellenben a falu végéig, s úgy kanyarodunk vissza a templomhoz. Ez a rendje, mert négyes határt járunk.

A remetei határkerülők minden évben a búzával bevetett határrészre mentek, vagyis az új búzaföldet kerülték meg, a négyes vetésforgó szerint az egész remetei határ negyedrészét. A kollektivizálás után hármas vetésforgó lett, és akkor hármas határt kerültek. Újabban visszatértek a négyes határjáráshoz. Szokás szerint a zsenge búzaszálakból koszorúkat fontak, és a zászlókra akasztották, úgy vitték a faluba a feltámadás, az élet jelképeit. De hol itt most a búzavetés? Ameddig az oszladozó sötétségben ellátok, sehol egy búzatábla. Mintha legelő lenne az egész határ.

– Ahogy kihúzták a földet alólunk, összezavarodott minden – summáz kurtán egy egész korszakot Péter bácsi. – A régi rend felbomlott, összevissza vetettek a határban. Elvették a földet, nem nekünk termett a búza.

A kollektivizálás után igen megcsappant a remeteiek határkerülési kedve is. Miért kerüljék a vetést, a határt, ha nem az övék? A környező katolikus falvakban el is hagyták a szokást. Remetén nem, csak évről évre fogyatkoztak a határkerülők. A hetvenes évek közepén aztán fordult a szokás. Felnőtt az a nemzedék, amely már nem ismerte az önálló földművelő gazdálkodást, s nem dobbant meg a szíve a dús zöld vetés láttán, és nem féltette jégveréstől, víztől, tűztől, betegségektől az életgabonát. De a feltámadás közös ünnepe megmaradt, és meg a családi együttlét ritka ünnepe. Ahogyan minél többen elkerültek a faluból, úgy vált egyre inkább a szülőföld hívó szavává, e katolikus közösséghez – s vele a magyarsághoz – való tartozás jelképévé a húsvéti határkerülés. Másfél évtizede évről évre népesebb lett a határkerülő menet.

A Vasbánya oldalában a remetei határkerülők találkoztak a köszvényesi menettel. A kollektivizálás után a köszvényesiek elhagyták a szokást, de a nyolcvanas években ők is felújították. A köszvényesi keresztalja népe kevesebb, mint a remetei, százan ha lehettek. Találkozáskor meghajtották egymás előtt a zászlókat, kezet fogtak. Közös pihenőt tartottak, tüzet gyújtottak, szalonnát sütöttek, falatoztak. Míg a pihenő tartott, a fiatalok fűzfa- és mogyoróágakat vágtak, kivirágzott kökény-ágakat tördeltek, tavaszi mezei virágokat szedtek. A virágcsokrokat a hosszú ágak végére erősítették: zöld ág és virágerdő indult meg hazafelé a menettel. A köszvényesi menetben az ágakat arra is felhasználták, hogy megvesszőzzék a fiatalokat, főleg a friss menyecskéket, hogy „egészségesek legyenek”. Néhányan átszaladtak a remetei menethez, és megvesszőzték ismerőseiket. A remeteiek ezen csodálkoztak, és arcukról leolvashatóan rosszallották. Ők a virágos ágakat a templomba viszik, megszenteltetik, majd otthon a kapura, tornácra vagy a pajtára szegezik.

A menetet a templom előtt Vencel Lajos esperes plébános és az otthon maradottak fogadták. A lelkész köszönetet mondott híveinek, hogy megtartják ezt a „szép ősi hagyományt”, majd közösen megkerülték a templomot, elénekelték a székely himnuszt, és a mise következett. 1991-től változás állt be a remetei szokásrendben. Az új lelkész, Balázs Imre szakított azzal a hagyománnyal, hogy a templom kapujában fogadja a határkerülőket. Minden évben maga is részt vett a határkerülésben, és a processzió irányítója lett. Ennek nyomán a határkerülés ideje és eseménysorozata lerövidült, a hagyomány diktálta szerepeket (előimádkozó, előénekes) az egyház hivatalos képviselői vették át. A falu, a határkerülők elfogadták ezeket a változtatásokat. Az idősebbek viszont nehezményezik, hogy a határkerülésen túl sok a fiatal és a gyermek, akik a menet végén „rendetlenkednek”.