Hűséges külső munkatársunk, Asztalos Enikő emlékére

A lehetetlent ostromolva

Többéves ismeretségünk idején mindig úgy éreztem, hogy Asztalos Enikő magyar szakos tanár és néprajzkutató kortalan. Amikor tanított, bizonyosan az volt, és akkor is, amikor hozzáértéssel és konok kitartással idős emberek emlékezetéből varázsolta elő azt, ami az esetek többségében elveszettnek látszott. Lapunk Harmónia mellékletét szerkesztve kérésemre a 24. órában ostromolta a lehetetlent, és sikerült neki. Mert őt még arra tanították, hogy a feladatot meg kell becsülni, és el kell végezni. Még akkor is, ha senki más nem vállalja azt. Ízig-vérig pedagógus volt, nem véletlen, hogy fél évszázadot töltött a pályán, s ez idő alatt a magyar nyelv és irodalom mellett a marosvásárhelyi Népi Egyetem előadójaként a magyar néprajzot és népművészetet is oktatta közel két évtizeden át. És oktatná ma is tengernyi tudás birtokában, ha észnek és léleknek engedelmeskedett volna a test, de a reménytelennek tűnő küzdelembe végül belefáradt. 

Asztalos Enikő a Kolozs megyei Magyarfodorházán született, elemi iskoláit mezőségi és kalotaszegi falvakban végezte (Válaszút, Kolozspata, Vista, Méra – ez utóbbi faluban Kallós Zoltán volt a zenetanára), a középiskolát Kolozsváron, a 3-as számú Magyar Elméleti Leánylíceumban, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Filológia Karának ötéves magyar nyelv és irodalom szakán szerzett tanári oklevelet. 1956-ban kezdte az egyetemet, egy olyan korszakban, amikor a 40 hallgatóból mindössze 14-en jutottak el az államvizsgáig, és Szabédi László az ő évfolyamukon tartotta utolsó óráját, mielőtt öngyilkos lett volna. 

Első férjével, Kicsi Antallal együtt jöttek Marosvásárhelyre, ahol 1962–1999 között tanította általános iskolás diákoknak a magyar nyelvet és irodalmat. Tette ezt szenvedélyesen, bámulatra méltó alapossággal, kitartással, pontossággal és leleményességgel. Munka közben nem ismert lehetetlent, véleményéhez a végsőkig ragaszkodott, oroszlános erővel vette az akadályokat. Az udvariaskodás nem volt kenyere, kimondta, amit gondolt, szavaival bántani, de vigasztalni is tudott. Pályája során győztesen került ki olyan helyzetekből is, ahol mások lemondással vetették alá magukat a felsőbb utasításoknak. A múlt rendszer legnehezebb éveiben megtalálta a módját annak, hogy a Meggyesfalvi negyed 1-es számú általános iskolájába járó tanítványait nemcsak az anyanyelv és irodalom, hanem a tárgyi és szellemi népművészet ismeretére és szeretetére is oktassa. Hogy miért volt annyira fontos számára a népművészet? Református lelkész édesapja és kántortanító, később tanár édesanyja váltakozó vidéki állomáshelyein találkozott a népi élet minden vetületével, mezőségi szórványfalvakban és kalotaszegi településeken tanulta meg a földművelést, sütést-főzést, szövést, kézimunkázást, ismerte meg az erdélyi népviselet rendkívüli gazdagságát és változatosságát. Vidéki szülőktől, nagyszülőktől származó tanítványainak az 1-es számú iskolában néprajzi szakkört szervezett, és néprajzi múzeumot rendezett be. A közel félezer tárgyat tanítványai gyűjtötték össze, akiket a gyűjtőmunka mellett kirándulni, előadásokra, író-olvasó találkozókra vitt el. Néprajzi munkájában segítséget kapott Bandi Dezső és Bandi Kati iparművészektől. Kérésére Bandi Dezső az 1-es iskolában szervezte meg az első faragókört. Asztalos Enikő néprajzi szakköre mintaként szolgált, erről készült I-es tanári fokozati dolgozata a ma akadémikus professzor dr. Péntek János szakirányításával. Tanítványaival a helyszínen gyűjtötte össze két falu, Székelykakasd és Bárdos néprajzi anyagát, ami könyv formájában is megjelent. 

Nyugdíjazása után kilenc évig tanított eredményesen a marosvásárhelyi 10-es számú általános iskolában, s a rendszerváltás után nagy örömére szolgált, hogy vallásos műsorokkal sok templomban szerepeltek diákjai. 

1993-ban hívták meg a marosvásárhelyi Népi Egyetemre, ahol magyar nyelvű néprajzi tanfolyamot szervezett, amely 2011 őszéig 18 éven át folyamatosan működött. 600 magyar hallgató kapott állami oklevelet: papok, pedagógusok, egyetemi hallgatók és népi iparművészek. Ez utóbbiak az erdélyi viszonylatban akkor egyedülálló tanfolyam elvégzése után szerzett oklevél birtokában válthattak ki iparengedélyt, hogy mesterségüket hivatalos formában is gyakorolhassák. Tanítványait bevezette a szakszerű gyűjtőmunkába, és sikeresen vett részt velük a Magyar Néprajzi Múzeum pályázatain. 

Tanárként minden létező elismerést megszerzett (az I. fokozat mellett kitüntetett tanár, kiváló szakkörvezető, kiváló szakirányító és szervező… és sorolhatnám tovább). A Kriza János és a Magyar Néprajzi Társaság tagjaként a néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázatokon tanítványaival több díjat nyert. Munkásságának gazdagságát több kötet jelzi, népi szakácskönyvek, a magyar néptánc története, lakodalmak és lakodalmi szokások, népi rigmusok, egy XX. század eleji huszár kéziratos könyvének feldolgozása, a Kultúrpalota Tükörtermének üvegablakairól készült album szövege, római zarándokútjának leírása, néprajzi gyűjtőmunkájának eredményei és egyetemi jegyzete, amelyet 1993–2011 között az aktuális követelményeknek megfelelően folyamatosan átdolgozott. 1993–2002 között néprajzi témájú önálló rovatot vezetett a Marosvásárhelyi Rádióban.

1994–2000 között a Népújság közölte gyűjtéseit, valamint a Romániai Magyar Szó, amelynek hasábjain kiszállásokról, konferenciákról készült riportjai is megjelentek.

2009-től a legkitartóbb és legszorgalmasabb munkatársa volt lapunk Harmónia mellékletének. A bevezetőben nem véletlenül említettem, hogy a lehetetlent ostromolta, mivel az elmúlt évek során összegyűjtötte, rendszerezte és bemutatta Maros megye különböző tájegységeinek jellegzetes kézimunkáit. Az általa összegyűjtött anyag Magyar népi kézimunkák Maros megyében címmel 2019-ben az Erdélyi Gondolat Könyvkiadónál jelent meg.

A nyárádmenti lakberendezésről készült sorozata következett, amelyet egy kis könyvecskében is megjelentetett. Kezdetben vonakodva, majd a gyűjtés nehézsége ellenére egyre nagyobb örömmel tett eleget a kérésnek, hogy összegyűjtse a századforduló népi viseletét megyénkben. Több éven át folytatódott a sorozat, amelynek megírásához a nyárádmenti falvak, a Kis-Küküllő mente, a Kis- és Nagy-Küküllő köze, valamint öt Felső-Maros menti falu régi, székely népviseletét kutatta fel. A gyűjtés során derült ki, hogy mennyire nehéz feladatra vállalkozott. Az eredeti viseletüket ma is őrző települések mellett talált olyan falvakat, ahol a város közelsége háttérbe szorította, majd el is feledtette az eredeti viseletet, amelynek helyébe iskolai ünnepségeken a már-már egyenruhává vált igénytelen piros-fehér „székely ruha” lépett. E falvak lakóinak szerette volna a régi, értékes örökségre felhívni a figyelmét, hogy végleg ne mondjanak le róla. Az elkötelezett néprajzkutatónak az utolsó órában sikerült megtalálnia azokat a jobbára idős adatközlőket, akik emlékeztek még falujuk viseletére, sőt kiderült, hogy helyenként a szekrények mélyén rejtőzik egy-egy ruhadarab abból, amit hajdan a szülők, nagyszülők hordtak. Idős asszonyok emlékeiből előcsalogatni a legapróbb részleteket, a régi fényképeket is felhasználva az adatokat összevetni, s ebből elkészíteni az eredeti viselet pontos leírását, hosszú, nehéz, körülményes munka volt. Elvégzéséhez az Erdély különböző tájegységeiben töltött gyermek- és ifjúkor tapasztalataira, a néprajzot és népművészetet éveken át lelkesen oktató tanár tudására, felkészültségére, lehetetlent nem ismerő kitartására volt szükség. A munkát megkönnyítette, hogy kisgyermekkorától ő maga is szőtt, font, hímezett, varrt stb., ezért ismerte olyan jól a viseletekhez tartozó anyagok, ruhadarabok rég elfeledett megnevezését. A gyűjtésben lelkészek, presbiterek, helyenként a polgármesteri hivatalok tisztviselői, aktív és nyugdíjas tanárok, tanítók segítettek, s helyenként a falumúzeum gyűjteménye is eligazítást adott. Ha nem is mindeniket, de néhány közösséget – így például a szászcsávásit – sikerült meggyőznie arról, hogy a helybeli hagyományos öltözetet érdemes feléleszteni, és büszkén hordani. Az eredeti népviselet feltámasztását és visszaszármaztatását célzó gyűjtőmunkájának az eredményét három könyv őrzi, a nyárádmenti viseletről 2015-ben (A nyárádmenti székely népviselet a XIX. század végétől a XXI. századig), majd a Küküllő mentiről (A Kis-Küküllő mente székely népviselete, 2019) és öt Maros menti település népi viseletéről (A Felső-Maros mente székely népviseletéből) 2019-ben ugyancsak az Erdélyi Gondolat Kiadónál megjelent kötetek. Az idei könyvnapokon lett volna a bemutatója a népi tánc történetéről írt könyvecskéjének, de ezt már sajnos nem érhette meg. 

Munkásságát 2014-ben Értékteremtő díjjal ismerte el az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete. Életművének megbecsülése és elismerése jeléül magyar állami kitüntetést, a Magyar Arany Érdemkeresztet vehette át 2016-ban a csíkszeredai főkonzulátuson. 

November 9-én a marosvásárhelyi református temetőre sejtelmesen leereszkedő ködben leveleiket elhullató öreg fák alatt vettünk utolsó búcsút tőle.