Hűség

Bár a könyvhét újdonságaiból még jó pár várakozik íróasztalomon a törődésre, nem azokat, hanem egy régen dédelgetett, már három kiadást megért könyvet szeretnék felidézni, amelyet most és a jövőben is szükséges lesz tudatunkba bearanyozni.

A gernyeszegi kastély legrégebbi ábrázolása: Franz Neuhauser akvarellje 1818-ból

Bár a könyvhét újdonságaiból még jó pár várakozik íróasztalomon a törődésre, nem azokat, hanem egy régen dédelgetett, már három kiadást megért könyvet szeretnék felidézni, amelyet most és a jövőben is szükséges lesz tudatunkba bearanyozni.

Sok szó esett mostanában a Telekiekről, általában a magyar arisztokráciáról. Talán inkább ősi kastélyok révén, évtizedek hosszas visszaigénylésének megnyeréséről vagy a pompásan felújított magyarországi, állami vagyonban lévők megnyitásáról.

Mi, a Maros mentén, fél évszázada látjuk a Régenig futó falvak pusztuló kastélyait, el Marosvécsig.

Áldozatos munkával készültek róluk leírások, fotók, könyvek, riportok az átkosban is, mi másért, ha nem azért, hogy létezésük, múltjuk ne menjen feledésbe, és azok se vesszenek ki az emlékezetből, akik valaha birtokolták, építették, megtartották. És íme, az elmúlt tíz esztendőben felcsillant a remény egy-egy halvány sugara, pusztulóban, félig romosan ugyan, de a még számottevő, értékmentő örökösök újra gazdái lehettek a megmaradt kastélyoknak. Legutóbb a gernyeszegi Teleki-kastély volt az, amely visszakerült Teleki-tulajdonba, meg is nyitotta kapuit az érdeklődők előtt egy-két alkalommal. Így vettem kézbe újból a Teleki-kastélynak és lakóinak élvezetes dokumentumregény-szerűen előadott történetét Marosi Ildikó lejegyzésében még a nyolcvanas években, és amely a rendszerváltozás, a romániai forradalom nélkül a bukaresti hírhedt Sajtóigazgatóság alatt sohasem kerülhetett volna nyomdába.

Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal

A könyv 1999-ben, 2004-ben és 2009-ben jelent meg. Az alapkiadás az Argumentum Kiadónál, a legutóbbi a Pallas Akadémia (Csíkszereda) kiadása.

1984-ben a narrátor Teleki Mihály kiköltözik (kivándorol) Németországba, családja után. Akkor megvan már a kézirat, de olyan idők járnak, hogy sem a bukaresti Hét, sem a Kriterion Könyvkiadó nem vállalhatja közlését, sőt, viszontagságos, rejtett úton, de szerencsés módon a Széchényi könyvtárban zárt anyagként őrzik. Most látszik csak, hogy a Teleki Mihály családjában, barátai körében „Micu bácsi” kedves diskurálása, a jegyzetelt beszélgetés mennyire a jövőnek készült, milyen pontos kordokumentum és milyen szerencse, hogy kikerülhetett a „zár alól”, és még sokáig szolgálhat tanulságul és tanúságul az olvasóknak, a kutatóknak, az utódoknak.

Amikor a „beszélgetések” elkezdődtek, Teleki Mihály, aki az utolsó valóságos birtokosa volt a gernyeszegi kastélynak, már régóta kitelepített, vagyonától, birtokától megfosztott, a Duna-csatorna munkatáborát megjárt, többszöri letartóztatást megért hétköznapi blokklakó egy vásárhelyi lakónegyedben, többféle, szaktudást igénylő munka után, amivel családját el kellett tartania, már nyugalomba vonult, de még mindig nyelvleckéket ad, nem élt soha munka nélkül.

Amikor már négy gyermekével ebbe a kétszobás blokklakásba költözött, az enyhülés időszaka jött el, de a belügyi szervek a későbbiekben is szem előtt tartják.

Ha valaki akkor végighallgatja ezeket a beszélgetéseket a csendes délutáni órákban, amikor Micu bácsi nyelvóráinak is vége volt, nem talál semmilyen rejtett célzatosságot a kérdésekben, csak hozzáértő érdeklődést egy letűnt életforma, egy különleges életpálya, egy letűnt világ iránt. A kérdésekre adott válaszokból árnyalt és roppant pontosan megrajzolt kép alakul ki. A kérdezőnek bevallása szerint nem volt magnója, mindent lejegyzett, és otthon igyekezett hamar legépelni, pontosan rögzíteni.

Teleki Mihály gróf apjával Gernyeszeg utolsó birtokosai, a két háború között a román hatalom által meghagyott földterületen apja átadja neki a vezetést. A beszélgetés idején, a háborús pusztítás, a kitelepítéssel járó ínség, megaláztatás minden fokán túl, a nyolcvanas éveit tapossa, a világon mindenről tud, aminek az erdélyi magyar életében oka volt és következménye lett, Erdély és Magyarország történetében nagy szerepet játszó ősei és rokonsága életéhez nagy események fűződnek, valamiképpen mindenről érdekes történeteket kelt életre, időnként visszatér a jelenhez, a megmaradás jelentőségéhez. Gernyeszeg nagy szerepet játszott a Maros mente és a város életében. A Teleki Tékát mindenki ismeri, elválaszthatatlan a várostól és a Kollégiumtól. A sáromberki Teleki grófnőt ugyancsak megismerte a város a Gecse utca egyik kapualjában árult virágairól. A kastélyban berendezett preventóriumot is jótékony intézménynek tartották. De milyen világ volt ebben a kastélyban a hatalmas vaskapuk mögött, a park és a tó árnyas sétányain, a kecsesen sorakozó szobrok ösvényén, vagy az istállók, a magtárak, a jégverem, a gazdasági épületek környékén? Milyen változásokat hozott az első és a második világháború? Ezen a vidéken is történelmet írtak. Megismerhetik a beszélgetésekből azok is, akik nem élték meg, akik most láthatják először a visszaszerzett kastélyt, és nem csak műemléket láthatnak benne. Kit milyen mozzanat érdekel mindebből? Milyen volt a kastélylakók napirendje, hány főúri család vendégeskedett itt hajdanán, mi volt az ünnepi étrend, vagy a főúri társaság szórakozása? Hogyan nevelték a gyermekeket, miképpen szerzett három diplomát is az ifjú Teleki Mihály? Valós, színes elbeszélésekből kiderül a Teleki grófok egyszerűsége, józansága, mértékletessége. De mindezeken kívül rájövünk, felbecsülhetetlenül értékes a társadalmi, szociográfiai leírás, a gazdálkodás ezen a földön. A földművelő, a paraszti gazdaságokat is támogató, a megélhetést, a fejlődést biztosító, a földet megtartó termelői viszony, a föld minden termésének hasznosítása, a jól tervezett és szervezett gazdálkodás. A gazdálkodó szót mint paraszti, falusi foglalkozást még magyar nyelvterületen sem értették egy időben. Ezt Teleki Mihály válaszaiból érthetjük meg igazán, és életbevágóan fontosnak ítélhetjük meg. Ez jelentette az élet újraindulását a háborús pusztítás után és a megkapaszkodást a rövid békeidőben. A haladást, a munka értelmét. Gernyeszegen és le vagy felfelé a Maros völgyén, el egészen Kemény János vécsi váráig, gazdálkodni kellett, hogy könyvkiadás, hogy színház is legyen, népművelés, szövetkezetek, a közbirtokosság fenntartása. Ha vannak manapság is jó művelői a földeknek, jó állattartók, sokat tanulhatnak. Hogyan lett mintagazdaság a gernyeszegi birtok maradványa, mit jelentett a vetőmagtermelés, hogyan illeszkedett és nyert el nagy elismerést a két világháború közti Romániában a tenyészállatok tartása, milyen volt az akkori gazdaság gépi felszereltsége, hogyan honosították meg a sertéstenyésztésben a mangalicát, mit és hogyan állított elő a tejgazdaság. Hogy lehetett csupán a mezőgazdaságból megélni.

Teleki Mihály 1929-ben doktorált a Közgazdasági Egyetem mezőgazdasági szakán, és jeles professzorától megtanulta a mezőgazdasági könyvelést, amelyet példaszerűen végzett a birtokán.

Az egész család együtt élt a faluval

Története van a kastély gazdasági alkalmazottainak, a kovácsnak, aki nélkülözhetetlen ember volt, és mentette, amit lehetett, a háború alatt. A gépész, ács, majoros, kerekes, parádés és igáskocsis öröklődő mesterségek, foglalkozások voltak egy-egy családban. Állandó alkalmazottak voltak, földjük, házuk a faluban, öregségüket ott töltötték. Hárman irányították az egész uradalmat: a gróf, az ispán és a béresgazda.

A földeken, a legelőkön, az erdőkben vagy éppen a vizek mentén folyó munkákról mind élvezetesen beszél Micu bácsi. Nagy körültekintést és fizikai erőkifejtést igényelt a kendertermesztés, a kender áztatása. Amikor erre emlékezik, mesélőkedve szépírói tehetséggel párosul:

„Ökörnyál úszott már a tarlón, de azért még jó melegben. Emlékszem, ahogy feltűrt nadrággal álltak a férfiak a vízben. A kévébe kötött kendert a cövekek tartották, először persze a partra hordták a kenderkévéket a földekről, s mikor a vízbe kerültek, marosi kővel nyomtatták el, hogy ne jöjjön fel a víz színére. Frissek, zöldek voltak a kévék, mikor a vízbe kerültek. Aztán körülbelül tíz napig ázott a kender a Marosban, csak a cövekek látszottak ki és a marosi kövek. A víz lelúgozta a leveleket, s ahogy mosta-mosta, szürkésfehér lett a kender, mert csak a szár maradt meg. Mikor levették a köveket, jött a neheze: felemelni a vízzel átitatott, súlyos kévét. Egy jófajta kender majdnem két méterre is megnőtt, s aztán supp-supp, verni a vízbe,amíg az iszap lejött róla…” Mi minden, hányféle munka jön még ezután, hogy tilolás után kisimuljanak a szálak a vasfogú kenderfésűn áthúzva. Lehetne ez a kenderfonal története, ha mese volna. Így éli át régen volt gazdasága munkáinak minden percét. Aztán egy szép napon mesélő és kérdező elindulnak egy Daciával Gernyeszegre, felkeresni a még élő falusiakat, Gidófalvit, a kovácsot, felmennek a dombon az ősi kriptához, el a református templom kriptájában nyugvókhoz. A temetési ceremóniákról esik szó, az itt nyugvók életéről, tetteiről.

A „gingófa” történetével 1984 júliusában a beszélgetések lassan véget érnek. A kastély Maros felőli oldalánál a platánok, fenyők, kőrisek és füzek egy hatalmas törzsű, furcsa levelű fát is rejtenek. Azért olyan furcsa a levele – magyarázza Micu bácsi –, mert a gingófa átmenetet képez a lomb- és tűlevelűek között. Aranyszínűek a levelei, mikor elhullatja őket, és aranyszőnyeg terül el körülötte a földön.

Mondhatnám idilli kép, amit a gingófa leveleinek hullatása kelt bennem. Vajon az Erdélyhez, népéhez, földjéhez és hegyeihez haláláig hűséges Teleki Mihály körül a fennvaló kies berkekben hullnak-e a gingófa levelei, hogy aranylevél szőnyegen sétálhasson, mintha Gernyeszegen lenne?